Yamaha PianoCraft Micro 330 mikro hifi teszt

Se több, se kevesebb

2011. december 23., péntek, 07:25

Yamaha PianoCraft MCR 330 iPod iPhone dokkoló mini hifi mikro hifi hifi sztereó

Teszt alá vetettük a Yamaha PianoCraft családjának egy kisebb tagját, hogy megnézzük, mit is ér ma a mikrohifi?

Alig egy évtizeddel ezelőtt, amikor kishazánk legjobban eladható termékkategóriája még a mini hifi volt, hatalmas lelkesedés övezte az egyre elérhetőbb árú, ám az igényességből mit sem adó mikrohifik terjedését. Sokan állították, hogy ez lesz a következő nagy sláger. Aztán a forradalom elmaradt vagyis lett helyette egy másik, megjelentek a kompakt házimozik. A mikrorendszerek azonban maradtak és a háttérben osonva mégiscsak véghezvittek egy pici forradalmat. Történt ugyanis, hogy a házimozizás a klasszikus hifit, a "43 centis nagyvasakat" is térdre kényszerítette. Adott összegből ugyanis feleannyira jó házimozit sem tudunk kapni mint korábban sztereót. Tehát a sokcsatornásság igénye elvben emelte az árakat, ám a gyakorlatban inkább csak a legeladottabb termékek minőségét csökkentette.

A mikro hifi azonban töretlenül áll és becsületét őrzi.

A Yamaha PianoCraft sorozat, megvallom őszintén, régi kedvencem. Még akkoriban szerettem meg, amikor hasonló áron a TV gyártók csilivili termékeitől roskadtak a polcok, hiszen egy-egy elérhető árú, hangfallal együtt csomagolt, külsőleg és belsőleg is purista mikrohifi igazi kincs volt.

Ez után be is ismerem, hogy akadnak előre megfogalmazott elvárásaim, amelyek alapján az MCR 330-at a klasszikus hifi értékek képviselőihez mérem, s nem az olcsó, az áruházban a raklapról a bevásárlókocsira lendítendő portékákhoz.

Az MCR 330 azt képviseli, amit elődei is. Egyszerűség és minőség, a felesleges funkciók áradata nélkül. Tulajdonképpen nincs is benne más, csak a legfontosabbak. Ami ma, a még kötelezőnek tekinthető CD és FM rádió mellett, egyet jelent az USB bemenettel és az iPhone dokkolóval is. Külön dicséret jár, amiért ez a dokkoló, szemben számos konkurens modellel, nem egy külső (esetleg külön megvásárolandó) tartozék, hanem a gép része.

Az előlap rendezett, de még nem kelt erőltetetten szimmetrikus benyomást. Pedig valójában az. Baloldalon egy gomb van csak, amit vizuálisan kiegészít még a fejhallgatóaljzat, a Compact Disc logó, ami ma már senkit nem hoz lázba, és az infraérzékelő kicsi kerek ablaka. Középen egy apró hangerő szabályozógomb ül, a jobboldalt pedig a forrás, megállítás és lejátszás gombok foglalják el. Léptető gomb az előlapra nem jutott, a hangerő-szabályozó pedig lehetne kicsit mattabb, érdesebb. A szálcsiszolt felület épp a forgatás irányába engedi ujjunkat finoman megcsúszni. Bár ez a használati értékből számottevően aligha von le. A japános maximalizmus és részletekre figyelés ennél jobbat is szülhetett volna. S ha már hangerő szabályzásáról szólunk, a távvezérlőn az ezzel kapcsolatos gombok nagyon alulra csúsztak. Se nem kényelmes, se nem szép. Bár az igényes készülékek mellé csapott távszabályzók miatt nem csak ez a termék, de az ipar egésze szégyenkezhet, de ez egy másik cikk témája lehetne.

Az elektronika tetején egymás mellett ül az iPhone dokkoló és az USB csatlakozó. Utóbbin keresztül MP3 és WMA tartalmak lejátszhatóak. Ezzel pedig az egyszerűként tetszelgő hifi fel is zárkózik a naprakész termékek közé. Lehetne persze benne még hálózatos tartalmak elérése, Airplay, meg toronyóra lánccal, csak hát akkor már nem lenne többé ez az egyszerű és egyszerűen használható zenegép.

A hátlapon antenna csatlakozót és mélyláda számára kimenetet találunk a hangfalak csiptetős csatlakozásai mellett. Az olcsó csatlakozók amúgy kisebb csalódást jelentenek, hiszen a hangfalakon nagyobbacska, csavaros aljzatok vannak. A mellékelt kábel természetesen cserélhető és talán cserélendő is.

Igen, módunk van mélyládát csatlakoztatni, bár hozzávalót találni nehéz lesz és a rendszer hangja alapján azt is kétlem, hogy sokan lesznek, akik egyáltalán szükségét érzik majd efféle kiegészítésnek.

Maguk a hangfalak nagyon szép darabok. Tény, hogy a 10 cm-es mélyközép sugárzó legfeljebb egy számítógép aktív hangfalába szerelve számíthat nagynak, ám a dobozok mélysége azért így is ad némi bizakodásra okot. Alig 4 mm hiányzik a 30 cm-hez. Szemből talán kicsinek tűnik, de mélységével ezt bőséggel kompenzálja a hangfal. Ráadásul a hosszan elnyúló oldalakat belső merevítés is fogja, hogy nagyobbacska energiát közvetítve ne kezdjenek lelkes vitustáncba.

Az ígéretek állnak, következzék hát a bizonyítás!

Bár a meghajtók viszonylag kicsinykék, bejáratásból ők is kérik azt, amit a nagyobbak. Az első meghallgatásból a minőségre való törekvés és a bejáratás szükségessége is érződött. Harminc órával később egy másik hangrendszer fogadott. Természetesebb, bár méretéből fakadóan kompromisszum és ügyeskedés alapú mély, valamint szerethető közép siklott kifelé a hangfalakból.

A szigor szavai

Finoman elegáns külseje miatt az első próba Vivaldi Négy évszaka lett. A hasonló árú kommersz termékekkel összehasonlítva rajongani lehet érte. Minden hangon érződik, hogy az apróka erősítő igyekszik precízen vezényelni a hangfalak munkáját. Talán ez lenne a korrekt megközelítés. Ha hagyományos hifihez hasonlítom, akkor azonban szemet szúr, hogy minden a vonósokról szól, ám ezek is némileg leegyszerűsödnek.

A következő próbák sterilebb anyagokból álltak.

Az első, Vangelis anno klisévé koptatott 1492-es lemezének pár részlete volt. Tény, hogy a görög szintizseni hajlamos mesterkélt terekbe ragadni, ám a hallottak kétdimenzióssága mégis inkább a kis erősítő számlájára írható. A Spiral dinamika hiányával és tömöttséggel szegte kedvünket. Több dögösséget és dinamikát is kaphatunk, igaz majd háromszoros áron a Harman Kardon MAS mikrotornyaitól. Úgy tűnik, hogy a kis Yamaha háttérzenét szeretne játszani.

A 666 című lemez hangzásán többnyire erősen kiütközik a korszak jellegzetes hangzásvilága. A PianoCraft 330-as ezt azonban elmulasztja. Talán a magasak nagyobb hangsúlya és a mélyek különös eltűnése miatt, a felvétel mintha a 80-as évekből származna.

Érthetetlen, hová tűnt a mély, hiszen Lepsénynél még megvolt?

Donald Fagen Kamakiriad című lemezén örömmel időzik az ember. Bár a cinek némileg direktebbek a többi hangszernél, ahogyan a gitár pengése is picivel túllépi a szükséges szintet. Ez utóbbi viszont a hangfalak gondos újrapozícionálásával csökkenteni lehet. A Tomorrows Girls című slágernek szánt darabnál a Pianocraft a magastartománnyal akar levenni lábunkról.

A Squirrel Nut Zippers dalaival a kis hifi nagyon magára talál. A dalok vérpezsdítő természete csak úgy ragyog. A Baby Wants a Diamond Ring-re minden arc kipirul, a Hell-re pedig kaján vigyor az egységes válasz. A hallgatóság élvezi... Ennek ellenére, a szőrszálhasogatás jegyében hozzá kell tenni, hogy a bőgő pengetésétől a hangfal egésze megmozdul. Vagyis a rafinált csillapításnak itt egy csipetnyi gyengéjét érezhetjük. Zavar mindez? A tesztre fogott hallgatóság reakciói alapján (rengeteg mosoly, "eeeezaz" és "oohhohó") cseppet sem.

A közönségnek szünetet adva, egy kis Pink Floyd költözik a rendszerbe. Magányos tesztelőként van merszem a Shine on You Crazy Diamond-ot is betenni. Még, még egy kis erő, de jó is lenne! Ez az, amit minden kiválósága és jósága ellenére is csak hiányosan tud közvetíteni. Olyan zene ez, amit a HK MAS 100-as, még durva, szinte már erőszakos természete ellenére is élvezetesebben tud előadni. Ahol a zene a lelkünket kellene őrölje, ott valami ?R? betű csusszan ki a dobozokból. A One of These Days sem jár jobban. Küzd a kis Yamaha becsülettel, de a méret hiányát nem lehet pótolni

A Smoke City és a Zeep dalaiban Nina Miranda hangjának selymessége elveszik, amint az énekesnő megtáncoltatja kedves hangját, a magas túlszalad. Egyre feltűnőbb az is, hogy a rendszer nagyon irányérzékeny.

Antonio Forcione és Sabina Sciubba Meet Me in London című lemeze kellemes. Sabina hangja közel jár az elvárható legjobbhoz. Gondot ismét a megpendült húrok jelentenek amik ismét úrrá lesznek a hangfalakon.

Amy Winehose Valerie című dala élvezetes jelenléttel örvendeztetett meg. Mindezt annak ellenére, hogy a (túl) fiatalon elhunyt énekesnő lemezeit amúgy napjaink szokásainak megfelelően túlvezérelt, a dinamikát hírből sem ismerő formában dobták piacra.

A sok-sok lemez és majd kétheti mindennapi társaság után, a meghallgatások vége Tori Amos néhány dala lett, és micsoda lezárás volt ez! A Sorta Fairytale briliánsan ugrott elő. Mintha csak azt dalolná "Én vagyok a Minőség"! Akadt még pár hasonló, majd az Enjoy the Silence feldolgozásánál abba kellett hagyni, mert a zongora meginogni látszott. Hiába, kicsi hangfalakkal van dolgunk, nem hazudhatjuk azt, hogy ez nem így van.

Ítélet

Sok kritika és a magasabb elvárásokhoz való méricskélés után mit is lehet mondani? Kellene, itt és most és azonnal! Nem az ára miatt, bár az egy az egyben leveszi róla szinte az összes bíráló szó súlyát, hanem azért mert élmény rajta zenét hallgatni. Kellemes, szórakoztató és pihentető. Nem tökéletes közvetítője a zenének, de egyrészt olyan nem is létezik, másrészt, ha egy mikro hifi az amire vágyunk, akkor aligha támasztunk olyan elvárásokat vele szemben, amiknek ne tudna megfelelni, különösen ilyen áron! Tudni kell, hogy az apró hangfalak nem képesek mélyek széles tartományát lábunk elé teríteni és, hogy a hangzás szerethetőségét nagyban köszönhetjük a felső középtartománynak, a precíz erősítőnek és jól tervezett dobozoknak.

1 2

Következő oldal >