Hangfal teszt, hifi teszt, erősítő teszt, házimozi teszt, fejhallgató teszt | av-online.hu
Yamaha A-S2000 integrált sztereó erősítő és CD-S2000 SACD/CD lejátszó teszt
A vörös szőnyegre született
2012. április 26., csütörtök, 08:55
Yamaha A-S2000 CD-S2000 erősítő hifi sztereó SACD CD lejátszó hifi erősítő CD-lejátszó Yamaha hifi lejátszó teszt CD-lejátszó teszt hifi teszt erősítő teszt
Yamaha SACD/CD lejátszó-erősítő páros, közel egymillió forintért. Azt hiszem, ennél hosszabb bevezető nem kell ahhoz, hogy minden zeneszerető figyelmét felkeltsük!
A Yamaha akkor kaphatott vérszemet, amikor az SACD kifejlesztője a Sony beadta a kulcsot. Mostanában mindenki házimoziban gondolkozik, pedig a kétcsatornára ugyanolyan igény lehet, sőt van is. A Yamaha visszanyúlt a gyökereihez, és létrehozott egy olyan családot, ami a külső alapján akár a hetvenes években is készülhetett volna, persze elsősorban cégen belül, hiszen ezek a komponensek, szinte ugyanebben a köntösben egykoron már léteztek. A belső már más dolog, az minden szempontból megfelel a mai kor igényeinek. Az A-S2000 integrált erősítő fekete- és ezüst kivitelben fakávával díszített változatban létezik, súlya majdnem 23 kg, teljesítménye pedig 2x160 W. Az előlapon van hangerőtárcsa, bemenetválasztó, balance /!/, phono mm/mc, mute, normál méretű Jack állítható kimeneti szinttel, hangfalválasztó és power gomb, természetesen minden igazi retro hangulatban.
Hátul összesen 8 vonalbemenetet helyeztek el, köthetünk rá elő és végfokot is, van XLR aljzat, az egymástól távol elhelyezett, banándugót is fogadó terminál pedig dual-mono felépítésről árulkodik.
Belül minden rendezett és minőségi, az elő és végfok szimmetrikus, diszkrét áram- és feszültségstabilizált tápegységeket használtak fel, alacsony a torzítás és a zaj, és még a talpak is speciálisan formatervezettek, valamint állíthatóak.
A CD-S2000 SACD-játszó lehetne a kulcs, ha az erősítő a zár. Ez is kettő kivitelben készül, a vékony, de rendkívül határozott lemeztálca középen van, jobbra tőle helyezték el az egysoros kijelzőt. Alatta funkciógombok, a másik szélen pedig pure direct és CD/SACD váltó kapcsoló, kiegészülve a power-rel.
Az analóg RCA, optikai is koax kimenetek mellett itt is van XLR, a tápkábel esetleges cseréje pedig ebben a kategóriában nem lehet kérdés. A szabvány és nagyfelbontású gyári lemezek mellett a Yamaha lejátssza az írottakat is, de még a WMA vagy MP3 fájlokkal is lazán elboldogul.
Független tápegységekkel, a digitális és az analóg fokozatok teljes mértékű elválasztásával biztosítja a készülék az áramló jelek zavartalanságát, a meghajtó és a mechanika rendkívül stabil, a felhasznált anyagok pedig elsőosztályúak. A CD-S súlya 15 kg, ami bármely lejátszónak a becsületére válna, itt valószínűleg nem spóroltak ki semmit.
A két készüléket RCA valamint XLR csatlakozókkal is összekötöttük, és mivel az utóbbi tűnt egyértelműen jobbnak, így a teszt során Furutech Lineflux XLR összekötő kábeleket használtunk. A véleményezés nem a megszokott lesz, esetleg soknak is tűnhet a piszkálódás, de erről a párosról nem sikerült egyöntetű véleményt alkotnunk. Kezdjük a már említett külsőnél a boncolgatást. Robusztus, ugyanakkor elegáns, divatos, de retro. Roppant egyéni és szép, de az Accuphase egy gondolattal megelőzte a Yamahát ebben a tekintetben (más tekintetben pedig mérföldekkel). Nem baj ez, a Ford is merít az Aston Martintól, és még sorolhatnánk a példákat, csak ne forduljon meg az irány. Az erősítő hangerő potmétere laza volt, majd egy idő után le is esett. Ez sem baj, ott a távirányító, aminek a fedőlapja alumínium, alatta viszont minden műanyag. Érdekes, bár az is lehet, hogy a Marantz többéves készletet vásárolt fel, ezért nem jutott ide elég. Innen vezérelhetjük a kimenőszintet, viszont a lépések elég nagyok, bele kell jönnünk a kezelésébe, hogy ne érjen minket meglepetés. Az előlapon a magas és mély középállásban, üzemen kívül van, a legjobban tesszük, ha nem piszkáljuk őket. Elmozdítva ugyanis kattan egy relé, és az erősítő egy teljesen más oldalát ismerhetjük meg, ami viszont már nem az a kategória, amit alapból a 2000-es képvisel. Kicsit ügyesebben kellett volna beállítani a vágást, de ez van. Hagyjuk meg plusz opciónak illetve látványelemnek, használni nem muszáj. A lejátszóval nem akadt problémám, azon kívül, hogy elég lassan ismeri fel a lemezt, az egyik SACD-met pedig többszöri próbálkozás után sem akarta. Most pedig jöjjön végre a lényeg, tehát a hang!
A Yamaha párosa még szimpla és régebbi lemezekbe is életet varázsol, és olyan hangokat hoz ki belőlük, amelyekről eddig nem is tudtunk. A tere fenomenális, a felbontása szintén, akár még kottázni is megtanulhatnánk a segítségével. SACD-n ez a mutatvány hatványozódik, valóban lehet hallani az összes húrrezdülést, lélegzetvételt vagy sóhajt is, ha az rajta van a lemezen.
Viszont a precizitás oltárán feláldozták a zene valódi értékét, a nagyok nyugalmát. Már gyerekfejjel is olvastam azt, hogy a japán kommersz cégek hiába készítenek high-end terméket, az akkor is csak hifi marad, ezzel a ténnyel viszont csak most sikerült szembesülnöm. Minden esetben megmarad bennük egy bizonyos izgágaság, a teljesíteni akarás, a csillogás iránti vágy, és nem képesek kiegyensúlyozottan, tiszta szívből zenélni. Van egy olyan világ, amilyet szeretnénk látni, és van egy, ami létezik, a Yamaha az előbbit képviseli. Természetesen sok olyan ember van, aki ezt méltatja, aki szeret elszakadni a valóságtól, és ez teljes mértékben érthető is. Vizuálisan ez olyan dolog, mint amikor megnézünk egy referencia anyagot Blu-ray lemezről, amelyen látjuk a tengerpartot, majd szembesülve a valósággal ledöbbenünk, hogy az már nem is olyan tetszetős, pedig az arcunkon érezzük a trópusi szelet, lábujjaink közt pedig a homokot. Eláruljuk, a hiba nem a tengerben van. Hogy még kuszább legyen a dolog, azt tapasztaltuk, hogy Vivaldin megszűnnek a zavaró tényezők, az előadás tökéletes. Genesisen a magasak egy idő után megint az agyunkra mennek, ahogyan Mike Oldfield Tubullar Bellsén is. A DALI referencia lemezén ismét a természetesebb megközelítésé a főszerep, de azt ne felejtsük el, hogy kivételes minőségű, audiophile anyagról van szó. A Van Halen Balance albuma jött ezután, ahol szintén tanúskodott arról a Yamaha párosa, hogy semmilyen apró szösszenet nem bújhat el előlük. Viszont, amikor azt tapasztaljuk, hogy a cintányér a legdominánsabb az előadásban, a gitár pedig csak valahol hátrébb szól, akkor már valami baj van. Madonnával is próbálkoztunk, hogy megtudjuk az elektromos és hagyományos hangszerek párosításával mit kezd a szett, a végeredmény kicsit ambivalens lett. Rendkívül szórakoztatóvá váltak a dalok, hihetetlen energiával szólaltak meg, és talán a már szinte precíziós keverésnek is köszönhető, de az információáradat itt is zavaró volt egy idő után.
Kiknek is lehetne ajánlani a Yamaha S2000 párosát? Elsősorban azoknak, akik szeretik tudni, hogy mi van a lemezükön, és ezzel el is akarnak dicsekedni mindenkinek. Nagyon élvezetes, színpompás, brutális erővel felvértezett a hangjuk, de a bensőséges megoldásokkal csínján bánnak. Egyáltalán nem monogám tehát a szett, viszont az árát nagyon is megéri. Azt pedig mindenki maga dönti el, hogy a barátnőjével egy bálon szeretne pompázni, vonulni a tömeg előtt, vagy pedig egy szobában egyedül lenni vele, és élvezni a meztelen, természetes szépséget.
