Wilson Seven álló hangfal teszt
2021. május 25., kedd, 22:10
Wilson audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal Wilson hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt Wilson hangfal teszt
Tavaly sikerült megkaparintanunk a Wilson Six kompakt álló hangsugárzót, ami az árfekvésében egy igazán megbízható darabnak mutatkozott. A cég a Digit sorozatban még két típust kínál, a Six aktív változatát a Six Power-t - hamarosan tesztelni fogjuk -, valamint a Seven-t, ami minden tekintetben egy magasabb lécet próbál átugrani. Nézzük, ez mennyire sikerül neki!
Egy nagy ugrás a Wilson Digit sorozatában
A Wilson Seven-re jó ránézni. Legyen az a klasszikus fekete, vagy a nálunk vendégeskedő világos tölgy, ami által hangulatban elvisz minket egy kicsit a skandináv gyártók által gyakran képviselt stílusvilághoz. Eléggé méretes hangdoboz, ám hátrafelé szűkülő, trapéz alakjának köszönhetően mutat egy bizonyos könnyedséget. Tömör MDF-ből készült, ehhez kapcsolódik közvetlenül a talp, ami széles filcbetéteken ül. A gyártó tehát nem látja szükségesnek tüskék vagy kúpok bevetését a stabilitás és az elcsatolás növeléséhez, amit mi elfogadunk, de nem díjazzuk.
A fekete kivitelnél csupán árnyalatnyi színkülönbséget vettünk észre az oldallapok között, viszont a világos tölgy esetében a talp, az elő-, valamint fedőlap fehér, így sokkal szembetűnőbb és tegyük hozzá, látványosabb az oldalsó és hátsó falak vinyl bevonata. A Wilson még a mágnesesen rögzíthető szövetek színében is nyújt választékot, hiszen a feketéhez kétfajta, eltérő árnyalatú, de szintén fekete védőszövet jár, míg a világoshoz szintén kapunk egy feketét, de a másik világos szürke, ami szerintünk jobban passzol hozzá.
A Seven minden tekintetben példás kivitelű, nagyon jó az anyaghasználata, az illesztések kifogástalanok. Érdekesség még a szövet tekintetében, hogy belül olyan formájú rögzítőanyagot alkalmaztak, ami azt hiteti velünk, hogy alatta retró hangszórókat alkalmaztak, de a levételekor természetesen jön a meglepetés, tehát klasszikus, de korántsem régimódi megoldásokkal találkozunk.
A Wilson Seven háromutas hangdoboz. Az alsó részbe 165 mm-es mélysugárzókat illesztettek, a felsőbe pedig egy darab 140 mm-es középsugárzót. Ezek membránja speciális szerkezetű cellulózból készült, ami elég könnyű, viszont megfelelően szilárd, a peremük értelemszerűen gumi. Bevalljuk, ránézve mi először azt hittük, hogy kevlárral van dolgunk, de közelebbről szemügyre véve és megtapintva meggyőződtünk róla - és a gyártó is ezt publikálja - hogy ez bizony a jól bevált papírmembrán. Nem csalódtunk, hiszen évtizedek óta jól működik ez az anyag, vagy valamilyen variánsa ezen a területen.
Ne felejtsük ki a mély- és középszekció között helyet foglaló 25 mm-es lágy dóm magassugárzót, amit elég széles panelra rögzítettek, pedig neodímium mágnest szereltek. A Wilson Seven basszreflex rendszerű, ami manapság tulajdonképpen elkerülhetetlen. A nyílások hátul vannak, igen, kettő van belőlük, ahogyan a mélysugárzókat is. Bemenetekből szintén kettőt alkalmaztak, így lehetőség van kettős kábelezésre/erősítésre. A csatlakozók aranyozást, és minőségi bevonatot kaptak, valamint egy vájatban foglalnak helyet egészen alul, így a kábeleknek nem kell hosszan a levegőben lógniuk.
A Wilson Seven-t Parasound elő-végfok duónkkal, és csöves CD-játszónkkal párosítottuk, kábelek terén pedig QED, Nordost és Triangle gyártmányúakat használtunk. A hangdobozokat már bejáratva kaptuk meg, de természetesen mi is túráztattuk még őket, az elektronikákat pedig jól bemelegítettük, mielőtt belevágtunk a meghallgatásba.
Nagy hang, viszont nem sújt le ránk
A Wilson Seven elég nagytermetű hangfal ezért mi sem volt kézenfekvőbb, hogy rockkal hevítsük fel már az elején a hangulatunkat. Nos, ez csupán félig sikerült, mert a hangnyomás ugyan bőven elegendő volt hozzá, viszont az ismert dögösség ezúttal kicsit hiányzott az előadásból. A legjobban úgy tudjuk megfogalmazni, hogy stúdióalbumot hallgatva is úgy éreztük magunkat, mint egy koncerten, de jelen esetben nem feltétlenül erre vágytunk. Valamennyire összemosódtak a hangszerek, pedig közben a ritmusszekció pontosan kivehető volt, de pl. a Dream Theater-ben a billentyűs hangszert elnyomta, csak nagyon a háttérből hallottuk, szinte aláfestésként, pedig tudjuk, hogy az ő esetükben többről van szó. A Toto dalainál is hasonló jellegű volt a Wilson Seven tolmácsolása, ami annak ismeretében, hogy a zenekar igazi koncertbanda, nem is feltétlenül hátrány, de a kimunkált hangszerelésből kevesebbet kaptunk. A ZZ Top egyszerűbb dalainál már komfortosabban érezte magát, ezek szerint a három hangszer, plusz az ének az, amit ezen a műfajon igazán ki tudott bontani, összetettebb felvételeknél az életszerűségre fektette a hangsúlyt, amibe némi pontatlanság is vegyült.
Kicsit visszább vettünk az agarakkal, ezért Dire Straits, majd Eric Clapton jött, és a Wilson Seven bemutatkozott egy új oldaláról. A basszus határozottá vált, ha kellett még dorombolt is, ahogyan az adott felvétel megkívánta. Szép íveket hallhattunk a gitárból, főleg akkor, amikor azé lett a főszerep, a hajlítások is szépen lecsengtek, és a torzított hangok sem estek át a ló túloldalára. A középtartomány a jelentős mélytartomány ellenére nagyon tiszta maradt, ami főleg az énekhang esetében nyilvánult meg, de itt már a billentyűs hangszereknek is a megfelelő szerep jutott. A levegőtömeg továbbra is nagy volt, de már nem a szabadtéren foglaltunk helyet, hanem a stúdióban, ahol az előadók nagyon is jól érezték magukat, a dalt pedig egy szuszra vették fel, ami adott egy újabb löketet, abban segítve így, hogy átjöjjön a zene hangulata.
Maradtunk a valódi hangszereknél, Marcus Miller által a hangdobozok meg tudták mutatni végre azt is, hogy mit jelent a dupla mélysugárzó. Temperamentumot, erőt és dinamikát, de továbbra sem esett túlzásba, inkább tisztelettel közelített a zene felé. Ez érthető, a minőségi jazzrock előtt illik is fejet hajtani, de a megfelelő lendület nélkül az egész nem érne semmit. A Wilson Seven esetében szerencsére ebből is jutott elegendő ahhoz, hogy a nagyon változatos és energikus, valamint összetett zenét úgy adja elő, hogy ne essen csorba a finomságokon, és az idővel magával ragadó hangulatot is megteremtette.
Nagybőgő váltotta fel a basszusgitárt, ráadásul eleinte szólóban, és a hangdobozok újból kitett magáért. Konstrukciójából adódóan persze ezzel nem teljesített az elvártakon felül, akkor viszont igen, amikor a testes hangszer megszelídült, kíséretéül pedig seprűvel finoman simogatott dobot és zongorát kapott. A színtiszta jazz talán még jobban állt neki, mint Marcus Miller sziporkázása, és ez mindenképpen elismerést érdemel, hiszen a műfaj kihívás minden hangsugárzónak, és ebben a kategóriában már nem csupán a Wilson Seven méreteiből adódó hangtömeggel kell beérnünk, annak össze kell kovácsolódnia jobb esetben az aprólékossággal, és a finomsággal is. Nos, ez sikerült, ezen a téren tehát nem hagyott maga után kívánnivalót.
Egy kicsit szabadjára engedtük a fantáziánkat még a Yello, majd a Kraftwerk segítségével, és a Wilson Seven ebben az esetben is azt tanúsította, hogy kellően kordában tudja magát tartani. Mindent megmutatott, ami Svájcból és Németországból érkezett, tehát ha szórakozni akarunk, és azt szeretnénk, hogy a szintetikus hangszerkavalkád körbe öleljen minket is, nem csupán a hangdobozokat, akkor nem fogunk csalódni. A mélytartomány ugyan nem öltött szubbasszus jelleget itt sem, de rendesen odatette magát, az apró nüánszok is szétterültek az éterben, és a keveréshez igazodva itt-ott hirtelen felbukkantak a levegőben, mi pedig kapkodtuk a fejünket, pedig tudtuk, hogy mi következik.
Kamarazenével zártuk a sort, ahol szintén a középtartománynak jutott a legnagyobb szerep, de a legfontosabb jellemző ebben az esetben az volt, hogy a kíséret nagyon szépen levált, és meghúzódott hátul, a zongora pedig természetes maradt, és lágyan, de kiemelkedett közülük. A vonósok hangjában nem tapasztaltunk keménységet, de a határozottság és pontosság adott volt, viszont minden túlzástól mentesen. Nagy hangerőn főleg ezek a hangszerek tudták magukat produkálni, és elsősorban akkor, amikor főszereplővé váltak. A Wilson Seven ekkor megmutatta valódi gyorsaságát és temperamentumát, ami ebben a kategóriában nem minden esetben evidens.
Kordában tartott erő, megfelelő zeneiség
A Wilson Seven nagy lépést jelent a Six-hez képest. Árban is több, mint a duplája, de azt kell mondanunk, hogy minden egyes érte elkért forintért megdolgozik. Nagytermetű, álló hangdoboz, aminek kell a tér, tehát 20 m2 alatt szerintünk felesleges próbálkozni vele, de valamivel nagyobb nappalinak nem csak esztétikailag válhat a díszévé. Lehetne vehemensebb is, de inkább a zeneiségével fog meg minket, valamit az apróságokra is odafigyel. Nem esik túlzásokba, nem akar a falhoz nyomni, pedig megtehetné, helyette kulturáltabban közelít a zenéhez. Nem egy vérbeli rocker, bár házimozi frontsugárzójaként, főleg koncertfilmeken biztosan jól teljesít ezen a téren is, de sztereóban csak akkor, ha nagyon muszáj. Szereti a hangulatos zenéket, képes azokat visszaadni, kedvére van, ha a felvétel kimunkált, és van tartalma. Ennyi pénzért nagyon sokat nyújthat a minőségi zene szerelmeseinek, jól néz ki, és jól is van összerakva.