Wharfedale Diamond 220 állványos hangfal teszt
Kezdők szerencséje
2015. szeptember 1., kedd, 08:35
Wharfedale hangfal hifi audio Diamond 220 hifi hangfal Wharfedale hangfal Wharfedale Diamond hangfal teszt hifi hangfal teszt Wharfedale hangfal teszt Wharfedale Diamond hangfal teszt
Akik csak óvatos lépésekkel szeretnének betoppanni a hifi, vagy a minőségi(bb) zenehallgatás világába, és még nem volt szerencséjük klasszikus sztereó rendszerhez, azoknak segíteni fog mai cikkünk, melyben egy barátian árazott kompakt hangfal, a Wharfedale Diamond 220 adottságaira tértünk ki.
Ó, Diamond, miért vagy te Diamond?
A Diamond 220 a nemrégiben startolt Wharfedale Diamond 200 sorozat nagyobbik állványos tagja, tehát létezik hozzá hasonló akusztikai adottságokkal rendelkező, de nála kisebb és nagyobb méretű, kevésbé/jobban terhelhető hangfal is a családjában. Ezt elsősorban azoknak érdemes tudni, akik a sztereó mellett vagy helyett, inkább többcsatornás házimozit szeretnének, de ugyanúgy fontosnak tartják a kedvező árakat.
A Diamond 220 a maga 73990 Ft/pár árával egyáltalán nem egy lehetetlen beruházás azoknak, akik a szokásosnál többet hallgatnak zenét, vagy egyszerűen csak a nagyáruházakban elérhető mikro hifiknél, olcsó soundbar-oknál jobbat szeretnének. Régen a megfizethető hangfalak (egyik) hátránya volt a megjelenés, ám a formatervezők leleményességéből fakadóan, ez is egyre kevésbé jelent gondot. Egészen konkrétan, a Diamond 220 nem egy csúnya hangfal - akkor sem, ha a nála kétszer drágábbakhoz hasonlítjuk.
A széria megnevezése mögött nincsen technikai magyarázat, maga a ?Gyémánt? szó egyszerűen csak jól hangzik és pici szinonimát támaszt alá, ha figyelembe vesszük a Diamond 220 kissé csillogó megjelenését. Az előlapot fényesre polírozták, a hangszórók körül pedig elegáns alumínium karika található. Utóbbi magába foglalja az előlapi védőrácsokat is, és így, egymástól elkülönített selymekkel, tesztalanyunk máris komolyabbnak, csinosabbnak érződik, mintha csak egy egybefüggő réteg takarná a hangszóróit. Apropó, a Diamond 220 kétutas kivitel, egy tipikusan méretezett 2,5 cm-es lágy dómmal és a klasszikus "könyvespolc" dobozokhoz viszonyítva kisebb, 130 mm-es szőtt kevlár mélyközép membránnal.
A Diamond 220 nyitott rendszerű, reflexnyílása alul, a padlólemezben tátong, ám ezt a szemünk elől elrejti egy második, terelő funkciót betöltő talp. Ennek a szerkezetnek az előnye, hogy a levegő egyenletesebben, kevesebb portzajjal haladhat, hátránya, hogy pl. könyvek közé nem érdemes tenni a hangfalat.
A doboz MDF-ből készült, 5,3 kilós tömege így leírva nem tűnik soknak, kicsomagoláskor válik leginkább érezhetővé, hogy méretéhez képest (315 x 174 x 255 mm) egész súlyos darab. A gyártó 25-100 W közötti teljesítményű erősítőt javasol a Diamond 220 hajtásához, a tesztünkhöz használt, Rotel RA-10 (csatornánként 40 W) e követelménynek teljességgel megfelelt.
Hangminőség
Mindenképpen a Diamond 220 mellett szól, hogy a karakterét egységessé kovácsolták. Nem lógtak ki a közepek, a magas frekvenciák sem lódultak el fárasztó vagy lustuló irányba, és az alsó frekvenciák sem csak körbelengték a hanginformációt, hanem igyekeztek békében, harmóniában kiegészíteni a hangképet. Az olcsó hangsugárzóknál az egyéni karakter nagy bélyeget nyom a végleges megszólalásmódra, itt a bélyeg csak tompa lenyomatú volt, a fejlesztők az arany középútra törekedtek, és ezt folyamatosan érzékeltük a Diamond 220 hallgatása közben.
A rutinos fül mindent hall, a tesztrendszerünk pedig általában nem szépítget, így nem volt nehéz kiismerni minden előnyét és hátrányát a kis "lakkarcú" dobozoknak. Ha becsmérlő gondolatunk támadt, emlékeztettük egymást, hogy a Diamond 220 darabja 36 995 Ft, és ezek után - milyen meglepő - senki nem akart tovább vitatkozni. És ez már valahol többet mond a kiegyensúlyozott hangzásnál, vagy a dekoratív megjelenésnél. A legkülönfélébb technológiákhoz, világszínvonalú és vérprofi megoldásokhoz szokott dobhártya nem találhat kielégülést egy olyan visszafogott megoldásban, mint a Diamond 220, az átlagfelhasználók arcára viszont könnyen előcsalogathatja azt a bizonyos elégedett mosolyt. A bejáratást követően arra voltunk kíváncsiak, hogy a csöppségek mit produkálnak átlagos, mindennapi használat során, éppen ezért a fennmaradó kb. két hétig nem a szerkesztőség akusztikailag korrigált falai között, hanem otthoni környezetben hajtottuk őket.
És bizony a legtöbb család (tisztelet a kivételnek) nem a hanglemezeket, hanem az internetrádiót részesíti előnyben, illetve bármilyen igényes tévézési szokásokról beszélünk, az aktuális péntek esti műsorvadászat közben nem a Mezzo nagyzenekari felvételénél, hanem mondjuk kedvenc bűnügyi helyszínelős sorozatunknál fogunk kilyukadni. Akárhova is kerülünk, a lényeg, hogy a Wharfedale "gyémántjai" egy klasszikus, diszkrét hangfalakat korábban nélkülöző nappaliban képesek igazán meglepni a nézőt. A sorozatok, akciófilmek közben keletkező alsó frekvenciás hullámok, a ma kapható okostévék 99 százalékánál harsány recsegéssel jár, egy TV-hez mellékelt, műanyagházas mélyláda pedig szüntelenül brummog és pöfög még akkor is, ha csak a híradó következik. Ezeket a mellékhatásokat a Diamond 220 egész egyszerűen kikerülte, és az ő stabil, nyugodt, ugyanakkor viszonylag tiszta stílusában mindent jól érthetően, és állványos létére néha váratlanul dinamikusan közölt. Magyarán az ilyen dobozok sokszor ott hoznak drámai élményjavulást a hallgatónak, ahol korábban?nem volt semmilyen hangdoboz.
No de mit kapunk, ha céltudatosan leülünk velük zenét hallgatni? Ha kicsit melegebb tónusú, elektronikus részletekkel megtámogatott felvételeket hallgattunk (ami esetünkben a Coldplay - Magic volt), a basszusok meglepően stabilan viselkedtek, és jócskán szétáradtak a kis dobozok körül. A háttérben húzódó, visszhangzó és elnyúló részletek függőleges irányba kimerészkedtek néha, ettől függetlenül úgy tűnt, hogy a történések nagy része a két doboz közötti légtérben épült fel. Ha légiesebb, inkább kifinomult (Sting - The Last Ship) jellegű számot indítottunk el, az énekhang jóval kiélezettebbé vált, tehát ne féljünk professzionálisan rögzített anyagot megszólaltatni ezekkel a hangfalakkal, attól függetlenül, hogy a térbeli részletek kissé összetömörülnek. Utóbbi alatt azt értjük, hogy míg a hangszerek kicsit távolabbinak tűntek, addig az énekhang közelebb szólt hozzánk, de a kettő közötti eltéréseket nem lehetett megállapítani, és a zenészek irányát sem tudtuk egyértelműen meghatározni, egyszerűen csak "ott voltak valahol" a két hangfal között. Mindezek ellenére nagyon jól szerepelt a Diamond 220, ugyanis dinamikailag ügyesen árnyalta a hanginformációt, és ahogy korábban is említettük, nem akar "összerogyni" vagy éppen a kelleténél agresszívabbá válni. Az arányok betartása miatt piros pontot érdemel - kiegyensúlyozottan szólni nem olyan egyszerű, különösen egy belépőszintű hangfal esetében.
A 25 mm-es lágy dóm és a 130 mm-es mélyközép membrán kettőse aránylag szelíd, mégis közlékeny módon viselkedett, ugyanakkor a teljesítményre kiélezett audiofil megoldások érzékenységét nélkülözte, ami nem feltétlenül hátrány. Ha például Spotify-t vagy internetrádió állomásokat indítottunk el mindössze háttérzenei, aláfestő céllal, egy percre sem akartunk leülni, hogy a részleteket elemezzük, és a tömörítésből származó hézagok nagy részét jóindulatúan elkente, elrejtette a hangfal. Mindeközben az otthon tartózkodó többi családtag nem panaszkodott a zenék minőségére, ha Maroon 5 jött, mindenki élvezte és énekelt rá.
Általánosságba véve elmondható, hogy a Wharfedale Diamond viszonylag szűk térérzettel és minimális mélységábrázolással dolgozott, a padlólemezbe integrált basszreflex nyílás viszont jól végezte a dolgát, így a szűk hangszínpadot jól ellensúlyozták a kellemes tónusok. Kemény terhelésen is igyekezett "megőrizni a hidegvérét", nem vált túl ömlengővé vagy rideggé. Ezért aki egy garzonlakást vagy kisebb nappalit néha kiadósan megzengetne, annak pozitív meglepetést okozhat majd a Diamond 220. Utóbbi is egy olyan dolog, amire a nagyáruházi megoldások alkalmatlanok, illetve egy ugyancsak belépő kategóriás, TV-alá helyezhető ?hangdeszka? talán tud hasonló hangnyomásszintet, ám sokkal nagyobb torzítással.
Végszó
Ugyanezen az áron igen széles a lehetőségek tárháza, amennyiben konkurens gyártók belépő szériáit vesszük figyelembe. Utóbbiaknál a legkisebb háttérsugárzók (jó esetben) hasonló összegbe kerülnek. Ám a komolyabb szakmai múlttal és/vagy tekintéllyel rendelkező hifi hangfalgyártók, szinte kivétel nélkül felülről "fejlesztenek" lefelé, magyarul a topmodelltől való folyamatos visszalépések közben csak növekszik a kompromisszumok száma. Talán a Wharfedale is ilyen stratégia szerint működik, de nem ez érződött a tesztalanyunkon. A Diamond sokkal inkább azt a hatást kelti, hogy alulról felfelé sakkozták ki, hogy az általa képviselt kategóriából kifogások nélkül a legtöbbet hozza ki. Ennek fejében, aki ezen a szinten szeretne megállapodni, és az itt elérhető legjobbat keresi, az kezdje a Diamond 220 kipróbálásával. Az 50-100 000 Ft közötti, állványos kategóriába rangsorolva, megérdemel egy ajánlott vétel cédulát.