Triangle PLAISIR Kari álló hangfal teszt
Francia alapok
2017. április 13., csütörtök, 15:15
Triangle audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal Triangle hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt Triangle hangfal teszt
A Triangle belépő sorozata, a PLAISIR jól példázza az alsóbb kategóriás hangdobozok tervezési és gyártási szempontjait. Az árkategória által behatárolt, visszafogott anyaghasználat ellenére, a hangsugárzók igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni a számukra adott lehetőségekből.
Megjelenés, felépítés
A francia gyártó e kedvező árfekvésű családjában nem bonyolította túl a választékot, összesen három tagot számlál a PLAISIR sorozat. A legnagyobb közülük az álló Kari hangfal, házimozi rendszer építésekor kiegészíthető egy Alectis centersugárzóval és egy Lymna állványos párossal. Mélynyomót nem is kínál a gyártó ebben a szériában, azt pl. az önálló THETIS sorozatból lehet választani. Jelenlegi tesztünkben az állódobozokat hallgattuk meg sztereó elrendezésben, később ezt követi majd egy házimozi konfiguráció kipróbálása.
A baráti ár (a pár kevesebb, mint 250000 Ft-ért vihető haza) mindig valamilyen kompromisszummal jár, ez a Kari esetében is így van: egyszerű, sallangmentes kivitelű hangdobozokat ismerhetünk meg a személyükben. A közel 1 méter magas, négyzetes hasáb alakú, MDF-ből készült hangfalak tetejét és oldalát fekete, kőris mintázatú fólia burkolja. A gyártási minőség azonban igényes, a fólia vágásai illesztései pontosak. A színválaszték két változatból áll, még matt fehér színben lehet megvásárolni a PLAISIR elemeit.
Az "oszlop" megjelenése szigorú geometriája ellenére sem tűnik robusztusnak, karcsúsága miatt könnyed benyomást kelt. Szintén előnyére válik, hogy az eltérő színű hangdobozokban nem egyforma az alkalmazott hangszórók membránja: a fekete kivitelben szürkéket helyzetek el, elkerülve így a tagolatlan, tömbszerű megjelenést. A keskeny előlap miatt a hangszórók teljes kerete nem is fért el a frontoldalon, a manapság elterjedt megoldás szerint a széleknél le vannak vágva. A költséghatékony tervezés/kivitelezés miatt le kell mondanunk a kettős kábelezésről is, a hátoldalon csak egy pár aljzat várja a banándugókat vagy a csupasz vezetékeket.
Az előlapi takaróselyem kerete hagyományos módon, apró fémcsapokkal rögzül a műanyag idommal burkolt frontoldal furataiban. A csomagolásban mellékelt csavaros fémtüskék rögzítése viszont korrekt megoldású, az alaplapba süllyesztették az őket fogadó meneteket.
A közép- és a mélysugárzók méretre azonosak (13,3 cm-es papírmembrános), de eltérő felfüggesztésűek. A középsugárzó merevebb, harmonikaszerűen hajtogatott papír membránszéllel készül, míg a mélyhangszórónak lágyabb felfüggesztést eredményező gumipereme van. A magassugárzó pedig TZ209P típusú, neodímium mágnesessel szerelt 2,5 cm átmérőjű titán dóm, szitaszerű fém védőráccsal ellátva.
A Franciaországban tervezett, de Kínában összeállított hangdobozok basszreflex kivitelűek, jókora átmérőjű frontoldali nyílással. A műszaki információkat elég szűkmarkúan mérik, sőt, mondhatni franciás lazasággal kezelik. A specifikációban nem közlik a keresztváltási frekvenciákat, ráadásul a hivatalos honlapon a Kari felépítésére egyaránt megadnak három-, két és fél-, illetve kétutas konstrukciót is. Ugyanakkor érdekes módon a szöveges ismertetőben tételesen közlik az egyes hangszóróknál, hogy milyen frekvencia sávban dolgoznak, így abból lehet következtetni a felépítésre. Mivel a teljes tartomány három részre van osztva, az biztos, hogy nem kétutas dobozról van szó. A mélyhangszóró az alsó 45 Hz-es határtól egészen 300 Hz-ig aktív, innen veszi át a szerepet a közép, amely 3 kHz-nél adja át a stafétát a 24 kHz-ig sugárzó dómnak. A hangfal érzékenysége 90 dB, ami már elég magas érték ahhoz, hogy viszonylag kisteljesítményű erősítővel is lehessen párosítani.
Hangminőség
A térleképzést vizsgálva, a sztereó színpad bal/jobb irányban szélesen kiterjedve, egyenletesen épült fel. A két hangdoboz közötti térben jól definiált helyekről szólaltak meg a zenészek. Az esetleges mozgásukat is pontosan lehetett követni, a pódium horizontális ábrázolása meglepően jól sikerült. Ugyanakkor a mélységi és magassági pozíciók térbe helyezésével már adós maradt a hangfalpáros. A jelenség jól észlehető volt pl. Dave Brubeck albumain. Tesztalanyunknál jóval drágább hangfalakon hallgatva, érezhető, hogy a szaxofon a dobnál magasabban, és eltérő mélységben helyezkedik el. Esetünkben a zeneszámnak ezek az információi rejtve maradtak, nem sikerült maradéktalanul reprodukálni az előadást. A tonalitásban viszont nem találtunk kivetni valót, a zongorát, szaxofont egyaránt tisztán, felharmonikusokban gazdagon képezte le. Köszönhető volt ez a titán dóm kulturált munkájának is, jól átlátható, transzparens magastartományt teremtett meg. Érdesség nélkül, de határozottan és részletesen kidolgozva bontotta ki a különböző hangszerek szólamait.
Az ezt követő albumokon az ének kicsit visszafogottan és tartózkodóan jelent meg. Érdekes módon olyan produkciókban, melyek nagyon nagy jelenlétérzetet közvetítenek (főleg közelmikrofonozott gitáros/énekes felvételeken), nem volt annyira szembetűnő a jelenség. Itt volt annyi "tartalék" a zeneszámban, hogy még a tartózkodó előadás ellenére is kellő nyitottsággal szólaljon meg. Nem ennyire kiélezett felvételi technikájú - de továbbra is akusztikus zenét tartalmazó - lemezeken már jobban tetten érhető volt a hatás. Az énekes nem lépett felénk előre, hanem ott ragadt a két hangfal közötti vonalon. Rockzenén megint csak jobb eredményt kaptunk, ott a nyers gitár riffeket és az erőteljes éneket nem tudta háttérbe szorítani ez a - most már mondhatjuk, hogy műfaj függő - fedettség.
A kontúros basszusok - a bőgő, a dob és a ritmusszekció többi hangszere - hezitálás nélkül, gyors indítással, határozottan adták meg az alapot. Hiányérzetet egyedül a legmélyebb tartományok vizsgálatakor éreztünk. A hangfalnak (pontosabban a viszonylag kis átmérőjű mélyhangszórónak) már nem maradt elég ereje a szükséges, nagy mennyiségű levegőtömeg megmozgatásához. De feleslegesen nem is erőlködött, józan mértékletességgel annyit teljesített csupán, amennyire képességeiből futotta, de azt jól kontrolláltan, zavaró torzítások nélkül. Ez főleg elektronikus zenén (Kratwerk: Die Mensch-Maschine) mutatkozott meg: az elektromos dobok ütéseiből hiányzott a mellbevágó, elementáris erő. Jazzt hallgatva ebből annyit lehetett észrevenni, hogy a dobhangok nem terebélyesedtek ki, nem éreztük a hangszerek kézzelfogható testességét.
Más albumokon, ahol nem a mélyebb tartományokon volt a hangsúly, maradéktalanul érvényre tudott jutni az a lendületes, energikus hangzásvilág, amely valójában mindvégig jelen volt, csak esetleg jobban figyeltünk a tetten érhető hiányosságra, mint a hangkép teljességére. A klarinét, szaxofon, vibrafon egyaránt élénk vitalitású, a hallgatóságot magukkal húzó játéka mindenképpen elismerést érdemel.
Egyenleg
Alsó-középkategóriás állódobozként a Triangle PLAISIR Kari hangfalpáros korrekt teljesítményt mutatott, hozta azt a minőséget, amit ezen a szinten elvárhatunk. Megjelenése, kivitelezése szintén megelégedésre adhat okot, az ebben az ársávban szinte egyeduralkodó fekete kőrisfa rajzolatú fóliaborítás ellenére nem kelt olcsó benyomást, a frontoldali megoldásával az adott keretek között elegánsnak tekinthető. A hangképét értékelve, a 13 cm-es mélyhangszóró nem tud csodát tenni, néha kevésnek bizonyul, de amit nyújtani tud, azt kulturáltan teszi. Házimozi szettben, mélynyomóval kiegészítve valószínűleg ez a probléma sem jelentkezne, de ez egy későbbi tesztünkből fog kiderülni. Listaára reálisnak mondható, ráadásul a fekete kivitel jelenlegi akciós ára határozott előnyhöz juttathatja a hasonló besorolású versenytársaival szemben.