Hangfal teszt, hifi teszt, erősítő teszt, házimozi teszt, fejhallgató teszt | av-online.hu
Polk Audio M20 házimozi hangfalszett teszt
Szolid ötös fogat
2015. augusztus 17., hétfő, 16:40
Polk Audio audio házimozi hangfal hangfalszett Polk hangfal Polk hangfalszett házimozi hangfalszett Polk Audio hangfal Polk Audio hangfalszett hangfal teszt hangfalszett teszt Polk Audio hangfal teszt
A kedvező árfekvésű hangdobozai révén méltán népszerű Polk Audio, ismét egy alacsonyan árazott 5.0 szettel örvendeztette meg a házimozi kedvelőket. A baráti árcédula azonban önmagában nem lenne elegendő a vásárlói megelégedettséghez, mit sem érne, ha gyenge minőséggel párosulna. Tesztünkben erre a kérdéskörre fókuszáltunk, és végül nem csalódtunk a hallottakban.
Meglepetésektől mentesen
Ha gondolatban összeszednénk, hogy milyen jellemzői vannak egy belépő kategóriás házimozi hangfalszettnek, akkor gyakorlatilag látatlanban fel tudnánk sorolni az M20 összeállítás műszaki paramétereit. Ez azonban ne keltsen senkiben negatív érzéseket, ebben az árszegmensben nagy csodákra, technikai vagy formatervezői bravúrokra nem igazán számíthatunk. Az akciós csomag a névadó két álló hangfalon (M20) kívül két állványos dobozt (M10), és egy centersugárzót (CSM) tartalmaz.
Az MDF-ből épített, masszív dobozok oldalai és hátfala fekete, kőrisfa mintázatú fóliával vannak bevonva. Ez az a fóliaburkolat, melyet évtizedek óta régi jó ismerősként üdvözölhetünk a hasonló kategóriájú hangfalaknál. A megjelenés csak azért nem válik teljesen szokványossá, mert az előlap már nem fóliázott, hanem fémszínű, matt szürke felületű. Ez az egynemű szürkeség sajnos már soknak is bizonyul, a védőselyem nélkül kissé egyhangú a hangfalak megjelenése. Felhelyezve a rácsot viszont változik a helyzet, mert az nem fedi el teljesen a frontoldalt, amely így egy keskeny fémszínű keretnek látszódik, és elegánsan tagolja a fekete dobozt.
Az öt hangfal mindegyike kétutas, basszreflex konstrukciójú, a két álló és a monitorok előlapi nyílásúak, a centerdoboz viszont hátsó kivezetésű. Ezt az elhelyezésekor érdemes figyelembe venni, nem praktikus passzentos bútorzatba tenni. A felhasznált hangszóró készlet elemei, ha nem is teljesen azonosak, de egységes konstrukciós elvre épülnek. A mély/középsugárzók membránja kompozit polimer, az állódobozban egy 165 mm átmérőjű, az állványosban pedig egy 133 mm átmérőjű található.
A centersugárzóban szintén a kisebbik méretű dolgozik, de szimmetrikus felépítéséből adódóan, két darab. Ennek előnye remélhetőleg meg is fog mutatkozni a beszédhangok tolmácsolásában. A magassugárzó viszont mindegyikükben egyforma, 19 mm-es selyem dóm. A hátsó terminálok banándugót és csupasz vezetéket is fogadnak, kettős kábelezésre azonban nincs lehetőség, de ez nem is kifogásolható ezen a szinten.
A mindössze 83 cm magas álló M20-as egy kicsit alacsonyabb a szokásos 1 méter körüli nagyságnál, így a magassugárzók egy kicsit lejjebb kerültek az optimálisnál. Cserébe viszont a keskeny, diszkrét dobozok nem akarnak dominánsan feltűnősködni a szobában, szerényen teszik a dolgukat. A gyárilag felszerelt gumilábak stabil és csúszásmentes elhelyezést biztosítanak, és hatékonyan csillapítják a nemkívánatos rezgéseket, rezonanciákat. A center és a surround dobozokhoz a csomagolásban mellékelnek öntapadós, felragasztható gumi tappancsokat.
A kisméretű háttérsugárzók a család többi tagjától eltérően, aszimmetrikus felépítésűek, a reflexnyílás a függőleges középvonaltól oldalra tolva helyezkedik el. A csomagolás két egyforma dobozt tartalmaz, nincs balos/jobbos kivitel, ez csak magasabb kategóriában elvárás. Az biztos, hogy nincs ember a Földön, aki meghallaná a különbséget, hogy a hátsó hangdobozok reflexnyílásai nem ugyanabba az irányba néznek a helyiség falaihoz képest, itt inkább csak esztétikai szempontból lehet kifogásolni valónk.
Az ajánlott erősítőteljesítmény az állódobozoknál maximum 150 watt, így önállóan alkalmazva, izmosabb sztereó erősítővel is párosíthatóak, házimozi esetén a center- és a két háttérsugárzó a szűkebb keresztmetszet, azoknál 100 watt a felső határ. Bár ez még mindig bőven elég egy belépő kategóriás házimozi erősítőhöz.
Hangminőség
A teszt megkezdése előtt az erősítőt átkonfiguráltuk 5.0 üzemmódba, hogy reális képet kapjunk a szett képességeiről. Arra voltunk kíváncsiak, hogy önmagában, "idegen" segítség nélkül mit tud nyújtani? Egy szubládával megtámogatva bizonyosan erőteljesebb és basszusban gazdagabb hangzás lett volna az eredmény, de az a teszt viszont nem csupán az M20-ról szólt volna. Ezért nem is földrengés-centrikus, világvége-pusztulásos filmeket választottunk, hanem olyanokat, amelyek valamivel magasabb tartományban dolgoztatják meg a hangdobozokat.
A Star Wars: Episode I - The Phantom Menace fogatversenye alapos nyúzópróbának vetette alá mind az öt hangfalat, és azok bírták is a tempót. A hajtóműveknek a mély röfögéstől a magas sivításig terjedő hangját a teljes frekvenciatartományban határozottan jelenítették meg. Hiteles (vagy inkább hitelesnek tűnő) atmoszférát hoztak létre körülöttünk, minden zaj, zörej, hanghatás a helyére került. A térbeli pozícionálás szintén precíz volt, a háttérsugárzók is kitettek magukért, valóban az események sűrűjében érezhettük magunkat.
A Jesus Christ Superstar élő aréna turné lemez, jellegéből adódóan - a színpad közepére koncentráló felvétel miatt - főleg a centersugárzó mutathatta meg a képességeit. A Júdást alakító Tim Minchin éneke dinamikusan, erőteljesen szólalt meg. De nem csak a szólisták, a kórus is energikus, életteli hangzással jelent meg. Zelóta Simon számának bevezető részében a hátulról megszólaló fúvósok viszont az M10-esek markáns középtartományát dicsérték. A szett jól kézben tartotta a teljes előadást, lendületesen vezetett minket végig az egymást követő számokon.
A Rush-ban leginkább szintén a motorhangokra figyeltünk, csak rakétahajtóművek helyett F1-es versenyautókra. A hangzás sehol nem vált tömörré vagy fárasztóvá, izmos és transzparens maradt végig. Hunt és Lauda párbeszédei nem sikkadtak el, a filmből hiányzó extrém mélyek és magasak hiánya miatt pedig sehol nem éreztük a szett korlátait. A zenei betéteket a musicalhez hasonlóan élvezetesen, kidolgozottan prezentálta.
Sztereóban a szaxofon ércesen, energikusan zenélt, a dob és a bőgő viszont nem ment elég mélyre, a két állódoboz a szükségesnél kevesebb levegőmennyiséget mozgatott meg. Amit viszont lesugárzott, az jól definiált, masszív alapot adott a zenének. Az M20 nem kóklerkedett, nem próbálta meg üresen pufogó mélyekkel pótolni a valódi szubtartományt, ezzel csapva be a hallgatót, hogy többre képes, mint valójában. A legfelső frekvenciákból ugyancsak többet vártunk volna, a középtartomány viszont mind a hangszerek, mind az ének esetén egyaránt tiszta, energikus volt. Az előadó pódium leképzése nem sikerült maradéktalanul, albumtól függött a jelenség. Egyes esetekben a színpadkép leragadt a széleken, máskor kissé elmaszatolódva, pontos behatárolhatóság nélkül jelent meg a középső harmad. De ezek nem olyan súlyú problémák, melyeken ne lehetne túllépni. Ahhoz pedig, hogy atom stabil és mérnöki pontosságú térleképzést kapjunk, a legjobb esetben is minimum kétszer, ha nem háromszor mélyebbre kellene a zsebünkbe nyúlnunk.
Mark Knopfler legfrissebb szólóalbuma, a Tracker egy kis visszafogottsággal, de kiegyensúlyozottan szólalt meg. A már tapasztalt sávhatároltság ellenére a mély-közép-magas tartományok egyike sem próbált a többiek rovására az előtérbe kerülni, harmonikusak voltak az átmenetek. A Polk Audio saját fejlesztésű (de részletekbe menően nem ismertetett), szabadalmaztatott ?Dynamic Balance? technológiája hatékonyan működött.
Andreas Vollenweider: White Winds albuma címéhez illően könnyű, levegős hangzással töltötte meg a helyiséget. Itt is ugyanazt tapasztaltuk, hogy mind az instrumentális, mind az énekszólót tartalmazó részek karakteresen, pontosan adagoltan jelentek meg. De ez köszönhető volt annak is, hogy a lemezen alapvetően a középtartományon volt a hangsúly.
Értékelés
A házimoziban, különösen akciófilmeknél nélkülözhetetlen a padló- és ablakrezgető basszus, nemcsak a látvány fontos, hanem a gyomunkban is szeretjük érezni pl. a Fury ágyúlövéseinek hangját, ezért érdemes egy (esetleg két) szubládába is beruházni. De más okokból is javasolt, ezeket leírtuk egy elmélkedő cikkben. Ettől függetlenül, önmagában is megelégedéssel használható az M20 szett, amely az 5.0 elrendezésű összeállítások osztályában egy igyekvő, szorgalmas diáknak bizonyult. Nem tagadhatjuk, hogy képességei nem érik el az eminensekét, de amire képes, azt mindig, minden körülmények között megbízhatóan tudja nyújtani. A két front az enyhe sávhatároltság ellenére is meggyőzőnek bizonyult. Ha választani lehet, inkább legyen egy csekély sávhatároltság, mint a frekvenciatartomány két végét meghazudni próbáló, görcsösen bizonyítani akaró, torzan döngő mélyek és agresszív, fárasztó magasak.
A Polk Audio M20 tipikusan az a szett, amelyhez ha áthívjuk a szomszédot, hogy hallgassa meg új szerzeményünket, azt mondja, hogy "jól szól", jelentsen ez bármilyen pozitívumot vagy negatívumot. Nem köthet bele durva és kirívó hiányosságokba, de nem is tud hanyatt esni egy végletekig kifinomult precizitású és határozott jelenlétérzést adó előadástól. A hangfal összeállítás kiegyensúlyozott előadása feledteti a komponensek néhol szerényebb képességeit, emiatt nem azon bosszankodunk, ami hiányzik, hanem annak örülünk, amit nyújtani tud. És mivel rendkívül kedvező áron kapható, ez még szimpatikusabbá teszi.
