JBL Arena 170 házimozi hangfalszett teszt

Egy korrekt társaság

2015. július 14., kedd, 20:20

JBL Arena audio hifi házimozi hangfal hangszóró hangfalszett mélyláda házimozi hangfalszett JBL hangfal JBL házimozi JBL hangfalszett hangfal teszt hangfalszett teszt JBL házimozi hangfalszett házimozi hangfalszett teszt

Az elmúlt hetekben a JBL nemrég piacra került újdonságát, a kedvező árú, Arena házimozi hangfal szettet hallgattuk meg. Kíváncsiak voltunk, hogy vajon milyen kompromisszumok árán sikerült összehangolni az alacsony árat a JBL-től elvárható minőséggel?

Szélsőségektől mentesen

A kizárólag bombasztikus paraméterekben, teljesítményben (és árakban) gondolkodó maximalista házimozisok nehezen hihetik el, hogy vannak, akiknek a kevesebb is elég, de ennek ellenére nem valami igénytelen noname kacattal akarják telepakolni a nappalijukat. Inkább a jó nevű gyártók, belépő kategóriás termékei között válogatnának. Teszik ezt abban bízva, hogy a több évtizedes tapasztalat, a kiforrott gyártástechnológia a kedvező árú modellek minőségében is megmutatkozik.

Az előbb említett vásárlói kört célozta meg a JBL, az igazán barátságos árfekvésű Arena családdal, melyet a 2015-ös CES-en bocsájtott útjára. Az Arena sorozat elemkészlete lehetőséget ad több teljesítmény variációban, kisebb és nagyobb helyiségekre optimalizált rendszerek kiépítésre: két álló (170 és 180) és egy állványos hangdoboz (130), egy centersugárzó (125C), egy falra szerelhető háttérsugárzó (120), valamint egy mélyláda (SUB 100P) alkotja a teljes választékot.

Ezekből a hangfalakból kerültek kialakításra a különböző elrendezésű 5.0 és 5.1 akciós szettek. Az általunk tesztelt 5.1 konfiguráció a kisebbik állódobozt, a centersugárzót és a fali háttérsugárzót tartalmazta, az ára alig több mint 200 000 Ft. Ugyanez a készlet mélynyomó nélkül, 5.0 változatban kevesebb, mint 150 000 Ft. Mindkét összeállítás igazán előnyös vételnek tűnik, a kérdés csupán annyi (az olcsó hús és a híg lé esetéből kiindulva), hogy a JBL-nek sikerült-e ésszerű kompromisszumot megvalósítani az ár és a minőség kiegyensúlyozáskor?

Forma...

A hangfalak megjelenésére a sallangmentes, letisztult dizájn jellemző. Az MDF-ből készült dobozoknak csak az oldalait borítja fekete, faerezetű fólia, az elő- és hátlap, valamint a hátrafelé lejtő tető, szemcsés felületű. Ezen az árszinten nem igazán várhatunk el magasfényű lakkozott vagy furnér borítást. Ennek ellenére nem keltenek olcsó benyomást, a már említett lejtős tetőlap, a hátrafelé összetartó oldalak és a sarkok lekerekített élei nem csak akusztikailag előnyös tulajdonságokkal ruházzák fel a család tagjait, hanem könnyedebbé és elegánsabbá teszik a kinézetüket. Ez főleg a karcsú állódobozok esetén igaz. Tény, hogy mivel mentesek mindenféle trendi megoldástól, nem kell félni attól, hogy pár év múlva divatjamúltnak hatnának, viszont nem is lehet elkápráztatni velük a szomszédot, hogy milyen lenyűgözően látványos rendszert építettünk ki.

A hangszórókat takaró védőrács alsó és felső peremén futó matt, alumínium hatású (de műanyagból készült) díszcsíkok szintén hozzájárulnak a diszkrét eleganciához. A rács használata nem csak a membránok védelme, hanem (szubjektív véleményünk szerint) a megjelenés miatt is javasolt, mert a hangszórókosarakat és a hullámvezető tölcséreket rögzítő csavarok, valamint a takarólap felerősítésére szolgáló furatok tömkelege, kissé diszharmonikus kinézetet eredményez. Az aprócska takaró rácson egy kissé indokolatlannak is tűnik hat darab patent kialakítása. Így az erre a kis területre zsúfolódó tizennyolc furat és csavar eléggé "lyukacsossá" teszi az előlapot, mintha egy automata kézifegyverrel sorozták volna meg. Ízlés kérdése, de szerintünk az Arena család elemei a hangfal-univerzum azon tagjai közé tartoznak, melyek jobban mutatnak védőselyemmel, mint nélküle.

A zárt konstrukciójú háttérsugárzókat kimondottan falra helyezésre tervezték, ezt támasztja alá csekély mélységük, a hátalapjukon kialakított nyílások és a vezetékek elhelyezésre szolgáló, süllyesztett kábelcsatornák. Könyvespolcra téve még szintén praktikusan használhatók, de állványos hangfalként, szabadon állva már kicsit sután mutatnának a doboz arányai miatt. Olyan elrendezésnél inkább a kicsit nagyobb, 130-as típus használata tűnik célszerűbbnek.

A tekintélyes méretű és súlyú, hátsó reflexnyílású, aktív szubláda stílusa megegyezik a háttérsugárzókéval: vaskos gumi tappancsok, imitált alumínium díszcsíkos védőrács, lejtős tető és hátrafelé összetartó oldallapok. Ennek köszönhetően nem robusztus és monolitikus kockaként trónol a szobában. A konstrukció által meghatározott kötöttségek ellenére, egész harmonikus alakzatot sikerült összehozni a formatervezőnek.

Összességében korrekt, az adott árszintnek megfelelő építési minőséget képvisel az Arena család, nem kóklerkedik, nem próbálja magasabb árkategóriásnak láttatni magát.

...és tartalom

A szett tagjai hasonló elvek szerint, közel azonos elemekből épülnek fel. A magassugárzó mindegyik hangfal esetében egy 25 mm-es lágy dóm, és a felső frekvenciák jobb diszperzióját segítő hullámvezető tölcsér mélyén helyezkedik el. Ez a HDI (High Definition Imaging) technológia a legendás JBL M2 Master Reference Monitor öröksége. Ez a megoldás egyforma, 40 kHz-es határfrekvenciát eredményez, ami a mai nagyfelbontású zenei állományok világában rendkívül szimpatikus érték. Az összes hangfal mágnesesen árnyékolt, így ha valaki még visszafogottabb konfigurációban gondolkodik, akkor a kisebb dobozok is minden probléma nélkül elhelyezhetők a régi, katódsugárcsöves TV közelében, frontsugárzóként.

Kétutas konstrukciójúak, a keresztváltójuk harmadrendű szűrőt tartalmaz, ami 18 dB/oktáv meredekségű. A keresztezési frekvenciák valamivel 2 kHz felett vannak, ez már típusonként eltérő, ahogy az alsó határfrekvenciák is. Legmélyebbre a munka oroszlánrészét vállaló, basszreflex állódobozok mennek le (44 Hz), őket követi a szintén reflex centersugárzó (90 Hz) és végül a két zárt háttérsugárzó (100 Hz). A mély/közép hangszórók egyaránt policellulóz membránúak, a két 170-esben 178 mm átmérőjű, a centersugárzóban és a hátsó dobozokban pedig 140 mm átmérőjű található.

Az állódobozok (és a mélyláda) masszív, jól megtermett gumilábakat kaptak, melyek hatékonyan választják el őket a környezeti rezgésektől. A csomagolásban négy becsavarozható tüskét is mellékelnek hozzájuk, szőnyegpadlón való elhelyezés esetére.

A hátoldali csatlakozó aljzatok aranyozottak, kettős kábelezésre/erősítésre nincs lehetőség. Reálisan nézve, ebben az árkategóriában ez nem igazán róható fel hiányosságnak, főleg hogy az utóbbi időben már jóval drágább hangfalak esetén is hanyagolni szokták ezt a szolgáltatást a gyártók.

A mélyládában egy 100 wattos, D osztályú végfok hajtja meg az előre sugárzó, szintén policellulóz membrános hangszórót. Bár nem malomkerék méretű, de 250 mm-es átmérője a garancia arra, hogy kellő mennyiségű légtömeget meg tud majd mozgatni. Viszonylagos olcsósága ellenére egyáltalán nem egy végletekig leegyszerűsített, fapados példány, az elvárható szolgáltatásokat nyújtja: a hátoldali panelen lehet állítani a fázisfordítást, 50 és 150 Hz között a vágási frekvenciát és aktiválni az "auto power" funkciót.

Használat közben

A meghallgatást - a most futó negyedik rész apropóján - egy igazi "teszt-klasszikussal", a több mint 20 éves Jurassic Parkkal kezdtük. Itt igazán kiélhette magát a mélyláda, de józan mértékletességet tanúsított. Nem telepedett rá az effektekre, nem vált zavaróan dominánssá, úgy is mondhatnánk, hogy "nem lopta el a showt". Tette, ami a dolga, testesebbé, erőteljesebbé izmosította a hangzást. A dinoszauruszok üvöltésénél szinte érezni lehetett a hatalmas tüdőkből áradó óriási levegőmennyiséget. De a SUB 100P kulturált működése nem annak a jele, hogy híján lenne a teljesítménynek, és a megfelelő jeleneteknél ne tudná lesugározni a szükséges energiát. A dübörögve futó T. Rex azért tisztességesen megrezegtette a padlót. Hasonlóan a John Wick első negyedénél, a pincében az aljzatbeton feltörésekor nem sok hiányzott, hogy a szomszéd átjöjjön és megérdeklődje, miért akarjuk lebontani a lakást.

Két beszéd-centrikus film, a Drive és a The Drop (Piszkos pénz) csendes dialógusaiban a centersugárzóé lett a főszerep. A halk epizódok sem szenvedtek dinamika hiányban, a jól artikulált párbeszédekben tisztán, életszerűen jelent meg az egyes szereplők orgánuma.

A The Book of Eli etalonnak számító akció jelenetében, a határozott térleképzésből adódóan, a hátunk mögül induló vagy oda becsapódó lövedékek röppályája pontosan követhető volt. A kis háttérsugárzók gyorsak és precízek, kellő életszerűséggel jelenítették meg az üvegcsörömpölést, a bádog és acéllemezek keltette zajt.

Koncertfilmen (Led Zeppelin: Celebration Day) nagy lendülettel és elsöprő erővel indított a szett, kiválóan tolmácsolta a színpadról áradó energiákat. Itt újra jócskán szerephez jutott a mélyláda, és élt is a lehetőséggel. De a műsoranyagtól függően a háttérsugárzók sem tétlenkedtek: a No Quarter csendes, bevezető orgonaszólója alatt a minket körülvevő közönség reakciójának minden apró rezdülése kiválóan hallatszott.

Sztereón, különböző műfajú zenékkel próbára téve a két álló hangfalat, nem tudunk igazán szélsőséges tapasztalatokról beszámolni. Kirívó hiányosságok nem fordultak elő, a két 170-es kellemes partnernek bizonyult, ugyanakkor elmaradt az a bizonyos ?hűha? érzés, amikor megelevenedik a zene, és az előadó kézzelfogható jelenléte fotelba szögezi a hallgatót. Rockon kellően dinamikusnak tűnt, viszont hiányzott belőle bárminemű felesleges, tolakodó agresszivitás. Ennek tudható be, hogy Leonard Cohen Best of albuma nyugodt visszafogottsággal töltötte be a helyiséget.

Az állódobozok a filmek alatt remekül teljesítő SUB 100P támogatása nélkül is határozott mélytartományt produkáltak. Ez főleg a basszusgitároknál volt jól érezhető, mert a dobok néha kicsit puffanósan szóltak, hiányzott a testességük. A magastartomány végig kulturáltan volt jelen, egyik lemezen sem vált forszírozottá. Viszont egy kis hiányérzet a legtöbb zeneszám esetén (de főleg az akusztikus jazz alatt) maradt bennünk. Mindig arra gondoltunk, hogy jó lenne egy kicsivel több részletezettség, egy kicsit precízebb sztereó tér. Ez főleg a vízválasztónak számító Jazz at the Pawnshop albumon volt érezhető. Félreértés ne essék, kezdő hifista korunkban, a vasfüggöny innenső oldalán élményszámba ment volna egy ilyen márkás, kiegyenlített teljesítményű hifi hangfalpár, de azóta leomlott a fal, kiszélesedett a világ, rengeteg audiofil berendezés vált elérhetővé (nem csak a prospektusok lapjain), megnövekedtek az igények.

Értékelés, ajánlás

A teszt elején felvetett kérdést megválaszolva, a JBL nagyon jól eltalálta az egyensúlyt az ár és a minőség között, ezért az Arena hangfalszett feltétlenül a legjobb osztályzatot érdemli az ár/érték tantárgyban. Filmeken a 100 wattos szubláda tisztességesen helytállt, aki nem kilowatthoz közelítő teljesítményben gondolkodik, az bőven megfelelőnek találhatja. És nem csak garzonlakásban élőkre célzunk, mi egy 30 m2-nél nagyobb nappaliban hallgattuk az összeállítást, és ha volt is kifogásunk, az nem a hangerőt érintette. Természetesen ezeknek a hangfalaknak megvannak a maguk korlátai, de együtt lehet élni velük. Kisebb kompromisszumokkal nem csak mozizásra, hanem zenehallgatásra is jól használhatók.

Kétszázezer forintért egy ilyen minőségű, komplett 5.1 szett mindenképpen gondolkodóba ejtheti a potenciális vásárlókat. Sőt megkockáztatjuk, hogy nagyon kellene keresgélni egy olyan összeállítást, amely ennyi pénzért jobb hangminőséget, vagy színvonalasabb kivitelezést kínál, igyekezni kell annak a gyártónak, amelyik ezen az árszinten akarja legyőzni a JBL-t.

1 2

Következő oldal >