Definitive Technology Demand D9 állványos hangfal teszt

Klasszikus értékek divatos köntösben, új technológiák a hagyomány ápolása érdekében

2019. május 24., péntek, 17:40

Definitive Technology audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt Definitive Technology hangfal Definitive Technology hangfal teszt

Egy olyan gyártó, olyan termékét sikerült megkaparintanunk legújabb tesztünkhöz, amelyről szerencsére nincs lehetőségünk leírni sablonos mondatokat. Egyéni utat jár a Definitive Technology, ennek legújabb példája a Demand sorozat, amiből a középső állványos hangfalat hallgattuk meg. Érdemes volt.

A Definitive Technology Demand szériájának mindhárom állványos tagja egy külön egyéniség. A legkisebb, a hetes talán a legegyszerűbb, de megnyugodhatunk, ez sem szürkül bele a hétköznapokba. Nézzük először a triumvirátust, ami tulajdonképpen egymaga vállalja a cég repertoárjában a zenehallgatás opcióját az állványos hangfalak kedvelőinek örömére. A Demand sorozatban ugyanis nincs álló doboz, más szériájuk pedig nem nyújt állványos kivitelt, így a kör gyorsan be is zárult, nem csoda, hogy a cég minden erejével azon volt, hogy igazi egyéniséget alkosson.

A legkisebb, D7 esetében a konstrukció basszreflex, a D9 és D11 viszont integrált passzív basszus radiátort használ 5 colos, tehát 12,7 cm-es, ovális méretben. A megoldás nem ismeretlen, de a gyártók többsége nem sűrűn alkalmazza, hiszen sokkal egyszerűbb és gyorsabb megoldás a jól bevált reflexnyílás helyét megtalálni a dobozon, ráadásul annak előállítási költsége lényegesen közelebb áll a nullához, mint egy membráné. Segítségével jelen esetben a 13,34 cm-es mélyközép hangszóró munkáját teszi hatékonyabbá, ami a méretéből adódóan eleve nem lehet egy méregzsák típus, viszont a specifikációk között található 44 Hz némi gondolkozásra adhat okot.

A mélyközép BDSS, tehát Balanced Double Surround System már külsőre sem a megszokott, viszont az egyéni kialakítás teszi azt lehetővé, hogy kis membránfelülettel érjenek el valódi, egyben térhatású mélyhangokat.

A 2,54 cm-es alumínium dóm magassugárzó nem a megszokott helyre került, hanem 20 fokban eltolták azokat a doboz külső szélének irányába, így a Wawe Alignment Lens és Lateralally Offshet elnevezésű szerelvény - a gyártó szerint - páratlan térleképzést eredményez, továbbá kiküszöböli a szimmetrikus diffúziót.

A Definitive Technology Demand sorozat teste MDF-ből készül, az előlap viszont alumínium. A színválaszték is erre korlátozódik, hiszen a lakkfekete dobozhoz gyártanak ugyanilyen, valamint fehér frontot. Alul két filc sáv védi a dobozokat a súrlódástól, hátul pedig dupla, minőségi, aranyozott terminál fogadja a banándugókat.

Az elhelyezésben számozás segít minket, hiszen az említett magassugárzóknak a szélekre kell kerülniük. A passzív membránt felülre helyezték, a külső behatásoktól egy hangszórótextil óvja, amennyire tudja.

A külső tehát nem átlagos, inkább rendkívül modern, extravagáns, főleg a hangszórók kialakítása és elhelyezése tekintetében. Amennyiben viszont csak a hangra vagyunk kíváncsiak, feltehetünk a frontoldalra is egy védőszövetet, a hangot szerencsére nagyon kis mértékben befolyásolja, és máris kapunk egy szép, de teljesen simulékony kis dobozt. Szubjektív a vélemény ugyan, de használaton kívül nem árt valamivel letakarnunk a hangfalakat, főleg akkor, ha van háziállatunk, vagy feleségünk, mert a poron kívül egy kiscica vagy egy virág pont elfér a tetején...

A Demond D9-eket kicsomagoltuk, majd elhelyeztük egy roppant nehéz állványon, olyan felállásban, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, pontosabban a hátfalon fel van tüntetve. Szimpla kábelezést használtunk, csatornánként 100 wattos végfokot és csöves CD-játszót, valamint Marantz 6006-os elektronika párost, aztán jött a bemelegítés, ami nagyon is kellett ezeknek a mokány hangsugárzóknak. Ezt követően először a Pink Floyd - Division Belljét szólaltattuk meg, de inkább maradjunk feltételes módnál. Lassú, halk a bevezetés, ezt eddig is tudtuk, de itt még 12-es potméter állásban is alig jött ki a dobozokból valami hang. Aztán ami jött, az már pontos volt, határozott és nagyon életerős, de azt megállapítottuk, hogy a progresszív rockkal nem sikerült igazi barátságot kötnie. Marillionnal is próbálkoztunk, de nem vált itt sem kerekké az előadás. Ehhez a stílushoz elengedhetetlen a hatalmas tér, a levegősség, ami a D9-nél ugyan meg is van, csak másképpen, köszönhetően a passzívmembránnak. Az előadás bensőséges, de a progresszív rocknak e mellett még szüksége van némi látványra és pátoszra a teljes megvalósuláshoz, ezt viszont itt nem kapta meg.

Nem is maradt hátra más, mint előre, maradtunk a rockon belül, de stílust váltottunk. Mark Knopfler - Sailing to Philadelphia albuma jött, a mosolyunk pedig már jóval természetesebb lett. Ez is egy nagyon jól sikerült felvétel, rengeteg zenésszel és apró részlettel, igényli a nagy hangerőt és teret, és hiányérzetünk nem volt. A pengető nélküli ujjak kicsit feszesebben játszottak a húrokon, a zenekar tagjai is közelebb kerültek egymáshoz. Inkább Miskolc volt ez és nem Amerika, de tudjuk, hogy Knopflernek mindkettő jól áll, nekünk pedig tetszett az előadás. Ehhez a zenéhez nem kell stadion, ez már nem a késői Dire Straits. Nagyon élvezetesek voltak a hallottak, elégedetten dőltünk hátra, majd váltottunk Michell Petruccianira, tőle is a szólóelőadásra, tehát kizárólag a zongorával kellett foglalkoznia a D9-nek. Meglepően stabil mélyeket kaptunk, a specifikációban megadott 44 Hz tehát nem népámítás. Mindehhez jött még a stabilitás, a gördülékenység és a magabiztosság. Igen, a hangsugárzó úgy kezelte a dupla albumot, mintha a tervezők fejlesztés közben ezt hallgatták volna, bravúrral oldotta meg a versenyzongora játékának prezentációját, miközben az aprócska előadó jellegzetes nyögései is végig kivehetők voltak.

Szimfonikus zenével újabb meglepetés ért minket. A hangfal ugyan feszegette saját határait, ahogyan az erősítőkét is, de fölöttébb meggyőző volt az, amit művelt. Az eddigieknél jobban kívánta a hajtást, amit folyamatosan tolerált, csak úgy szippantotta magába a wattok tucatjait. Az ábrázolás pontszerű volt, a hangszerek szétválasztása pedig precíz, mindezek mellé jött egy olyan erőteljes, telt és határozott hangkép, ami igazi egyéniséggel ruházta fel a D9-et. Azt mindenképpen hozzátesszük, hogy szimfonikus zene alatt vonósnégyest, fuvolamuzsikát vagy hegedűversenyt értünk, nem pedig Sarastro áriáját. Nem szabad telhetetlennek lennünk.

Összefoglalásként mindenképpen definiálni kell azt, hogy milyen a Definitive Technology Demand D9 és kiknek ajánljuk. Termetéhez képest szinte megdöbbentő mélyei vannak, a pontossága példaértékű, ahogyan a hanghűsége is. A hangszórók technológiájának és elhelyezésének köszönhetően a dinamika hatalmas, a lecsengések ideje reális. Érdekes, ahogyan a basszustartomány dolgozik, hiszen méretéből adódóan szinte pontszerű, a kialakítás miatt viszont dimenziónyi teret formál. A passzívmembrán más karaktert ad a doboznak, mint ha reflexnyílás segítené a mélyátvitelt. Ennek sajátossága a határozottság és megfogottság, ellenben a tér oltárán áldoznunk kell, ami egyébként hatalmas a 30 cm-es termethez képest. Ezen korlátból adódóan azért elsősorban kisebb szobákba ajánljuk, ahol tulajdonképpen a szélsőséges zenéken kívül mindennel megbirkózik, a több hangszer egyidejű és teljes ábrázolása sem okoz a számára problémát. Nehéz állvány és nagyteljesítményű erősítő mindenképpen ajánlott hozzá, a gyárilag szerelt filcek alá pedig szinte kívánkozik a négy darab tüske, ami csak javíthat a végeredményen. A D9 a külsejéből adódóan buli hangfal is lehetne, hangja alapján viszont inkább monogámia párti. Tegyük a frontoldalára a védőszövetet, csukjuk be a szemünket, majd hallgassunk vele valódi zenét. Ahhoz nagyon ért.

1 2

Következő oldal >