Arcam A39 integrált sztereó erősítő teszt
Teleport a zenébe
2016. április 23., szombat, 12:35
Arcam audio hifi sztereó erősítő hifi erősítő sztereó erősítő Arcam erősítő Arcam A39 Arcam hifi erősítő integrált sztereó erősítő hifi teszt erősítő teszt hifi erősítő teszt Arcam erősítő teszt
A közelmúltban az Arcam egyik talán legmerészebb lépését tette meg azzal, hogy alkalmazott egy feledésbe merült technológiát. A felettébb hangfalbarát A39 integrált sztereó erősítő az egyik első elektronikájuk, mely alkalmazza az úgynevezett G osztályú topológiát, róla szól mai cikkünk.
Mi is az a G osztály?
A témában jártas olvasóink bizonyára tisztában vannak vele, hogy többfajta erősítő technológia létezik, mindegyik más előnyökkel és hátrányokkal. A különféle áramkör típusok között nincs egyértelműen jobb vagy rosszabb, mivel az árkategória és a mérnöki odafigyelés függvényében mindegyikből ki lehet hozni rendkívüli eredményeket. Ami a G osztályt kiemeli ezek közül, az a hatékonyság, a zeneiség feláldozása nélkül. Így nem is meglepő, hogy a szóban forgó, zenerajongó Cambridge-i mérnökök vették elő újra ezt a technológiát.
Ahhoz, hogy megértsük a G osztály előnyeit, nem árt tisztában lennünk a többivel. A konvencionális A és AB osztályú tervezések pozitív és negatív tulajdonságokkal is rendelkeznek. Az A osztály fő előnye, hogy nincsen keresztváltási torzítása, ennél fogva gyakorta produkál hallhatóan transzparens, az AB osztályúakhoz képest valóságosabb hangélményt. Hátránya, hogy nagyon nem hatékony, mivel hangerőtől függetlenül teljes áramfelvétellel kell üzemelnie még akkor is, ha nincsen erősítendő jel. Utóbbi az oka annak, hogy e technológia főleg alacsonyabb kimeneti teljesítményt produkáló, high end készülékekben található meg. Ezzel szemben az AB osztály jóval hatékonyabb, ez a leggyakoribb erősítő fajta. Előnye, hogy az A osztályhoz képest sokkal magasabb hatásfokkal üzemel, hátránya, hogy kis jelszinten beszennyezi a keresztváltási torzítás. Az Arcam meggyőződése, hogy a hangjel reprodukció lényege nem a nagy hangerő, hanem a kis apróságok, parányi részletek, melyek felelősek a hallgató által folyamatosan áhított valóságérzetért. A G osztály gyártási költsége magasabb, tervezése bonyolultabb, ugyanakkor nagyobb hatékonysággal képes transzparens hangszínpadot létrehozni, kevesebb hő formájában távozó energia pazarlásával.
A G osztály kicsit olyan, mint egy hibrid autó. Nem csak egy, hanem több forrásra támaszkodik. Ha a kézbesített jel dinamikája meghaladja az első csatorna kapacitását, akkor a másodlagos jelút fokozatosan átveszi a hordozást, ha kell, akár teljes terhelésig. Ez nagyon hatékony áramkört eredményez, mivel a második csatorna csak akkor lép közbe, ha szükséges, hasonlóan a robbanómotorok turbójához. Modern, nagy sebességű szilícium lapkák gondoskodnak a megfelelő időben történő kapcsolásról, a hangjel sávszélességnél is gyorsabban, tehát az erősítő mindig időben "észbe kap".
Az Arcam A39 beüzemelése
Képek alapján úgy tűnhet, hogy az A39 egy kicsi erősítő, és éppen akkora, mint a gyártó belépő típusa (A19). Valójában jóval nagyobb (mélyebb) és nehezebb is. Ettől függetlenül küllemében tipikus Arcam, pozitív értelemben. Sötétszürke készülékház, elegánsan ívelt fém előlap, jellegzetes zöld pontmátrix kijelző és egy kifogástalan impulzus potméter. Utóbbi a tulajdonosok pozitív visszajelzéseire alapozva újból visszakerült a gyártó legújabb, Dolby Atmos/DTS:X házimozi erősítőire is. Kellemes darab, finom, mégis határozott fokozatokkal és nagyon jó fogással.
Az Arcam A39 tisztán analóg erősítő, tehát nem tartalmaz DAC modult. Voltaképpen két lehetőségünk van. Ha Arcam elektronikából szeretnénk készülékláncot építeni, akkor szerezhetünk az erősítő mellé egy irDAC-II DA konvertert. Ez esetben az A39 dedikált tápcsatornát biztosít az eszköz számára, és rendszerünk máris kibővül 5 db digitális bemenettel, illetve Bluetooth vevő funkcióval. A másik lehetőség, hogy választunk egy más gyártó által kínált DAC eszközt, amely igényeinknek illetve pénztárcánknak leginkább megfelel.
A mellékelt rendszer-távvezérlő (az A39-en kívül a gyártó CD/BD lejátszóit is képes kezelni) ergonómiailag azonos az Arcam AVR380/450/750 házimozi erősítőkhöz járó példánnyal, annyi eltéréssel, hogy billentyűzete nem háttérvilágított. Egyébként a rajta lévő gombok érzékenysége és kiosztása is ügyesen el lett találva. Az infravörös jel erőssége jónak mondható, 40 fokos tartományon kívül kissé makacs a reakció, de ez más készülékeknél is szokványos. A hangerő szabályszó billentyűket talán kicsit szeparáltabb helyre is tehették volna, illetve a "TUN" azaz tuner üzemmód helyett logikusabb lett volna egy "DAC" gombocskát alkalmazni, hogy egyetlen távirányítóval tudjuk az erősítőt és az esetlegesen beszerzett irDAC-ot is vezérelni.
Az A39 hátulján található egy USB port, melyre a gyártó által kínált, korábban általunk is bemutatott miniBlink csatlakoztatható, amennyiben csak Bluetooth funkcióval toldanánk meg a rendszert. A rendelkezésre álló, 6 db analóg bemenet (+ 1 előlapi Jack) mindegyike aranyozott RCA, rajtuk kívül egy mozgó mágneses típusokat támogató, földelt lemezjátszó aljzatot is kapunk. Az erősítő kettős hangfal kimenettel rendelkezik, tehát igény szerint ráköthetünk egy második pár hangfalat, vagy alkalmazhatunk dupla eres kábelt. A plexivel bevont, szorítófejes banándugó kompatibilis terminálok minősége, ahogy az Arcam-tól megszokhattuk, példaértékű.
Hangminőség
Az A39 hosszú ideig vendégeskedett nálunk. Szerettük volna kideríteni, hogy a különféle technológiákra épülő hangfalakból milyen eredményt képes kicsikarni a G osztály. Utóbbi érdekében számos hangdobozzal kipróbáltuk az erősítőt, többek között a Revel Performa3 F206, valamint ELAC BS 263 és B&W CM6 S2 típusokkal. A készüléket mindvégig IsoTek tápszűrővel és tápkábelekkel használtuk, a forráseszközökhöz (Arcam UDP411, Pioneer N-50) és hangfalakhoz pedig Van den Hul vezetékeket alkalmaztunk.
A rendelkezésre álló, csatornánkénti 120 W teljesítmény, álló és állványos dobozokhoz is bőségesen elegendőnek bizonyult. A rákötött hangfalakat ügyesen "megfogta" az erősítő, minden részletet a helyére terelt, dinamika és sztereó hangszínpad tekintetében is.
Amikor egy több mint 50 éves Oscar Peterson Trio felvételt (Days of Wine and Roses - Henry Mancini, Johnny Mercer) játszottunk le CD-ről, megnyílt az audiofil rendszerekre jellemző "dimenziókapu", és egyenesen magába rántott minket. A rendszer nem volt kíméletlenül nyers, de egy kis hűvösséget belecsempészett a virtuális hangszínpadba. A három hangszer nagyon szépen elkülönült egymástól, egyértelműen középre, velünk szemből, a levegőből szólalt meg a zongora, balról a dobos, és jobbról a bőgő. Utóbbi kicsit egymagában döngicsélt, mintha a hangsugárzóba bújt volna. A dob viszont minden cintányér leütésnél felszisszent, és a visszhangja átillant a zongorán keresztül a bőgő felé. Olyan érzés volt, mintha velünk szemben kinyitottak volna egy másik szobát, ahol Oscar Peterson és zenésztársai épp a felvételt veszik fel élesben.
Az Arcam A39 egyszerre nyújtott artikulált és kellemes hangélményt. Minden kis részletre felhívta a figyelmet anélkül, hogy hivalkodóvá vált volna. Kis terhelésen úgy mutatta meg a sztereó teret, mintha az egy nagy festmény lenne, amit csendben, ráérősen elemezni kell. Nyúlkálni tilos, tessék betartani a távolságot. A potmétert feljebb tekerve jóval közelebb libbent hozzánk a zene, feloldódtak a korlátok és bizonyos értelemben meggörbült a mélység. Úgy éreztük, hogy egy hangcsatorna hajlik körénk, ami magába akar húzni. Az A39 dinamikailag nagyon határozottan bánt a hangfalakkal, de egy bizonyos szinten nem volt hajlandó túllépni. Ezalatt azt értjük, hogy néha, kicsivel vadabb zenékkel (pl. Joe Satriani) egy pici plusz dráma, nyersesség még hiányzott, de akkor le kellett volna mondanunk a rendszer kiegyensúlyozott, moderált stílusáról. Egyébként a kistestvér A19-ben lényegesen több "kraft" rejtőzött, ha kellett, bivalyerős impulzusokat csempészett az alsó frekvenciákhoz. Az A39 ehhez képest megfontoltabban viselkedett, az izgalom kicserélődött benne határozottság jelzőre.
Tesztalanyunk érdekes keverékét adta az élvezetes és analitikus hangzásnak. Zenei műfajtól függetlenül meg voltunk győződve arról, hogy az Arcam egy kicsit finomkodni, tetszelegni akar. Aztán ha leültünk a sztereó háromszög közepére, és kb. 60 %-os terhelésre állítottuk a rendszert, minden tárgyilagosabb és kontrasztosabb lett. Ha rendesen odafigyeltünk, akkor sikerült átlépni a technika ízű küszöbön, és belefeledkezni a zenébe. Ez a kis részleteknek volt köszönhető. A felvételben "maradt" zörejek, lecsengések és egyéb véletlenszerű effektusok akkor lettek hallhatóak, amikor hozzájuk képest az alap hangsávok már kicsit hangosabban szóltak. Ilyenkor tudtunk rendesen azonosulni a zenével, ezen a ponton nem csak hallgattuk a felvételt, hanem kicsit bele is révültünk. Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor az unalomig ismert Pink Floyd - The Wall (Part 2) c. számot indítottuk el. Nyilvánvaló, hogy ez a zene egy kis plusz hangerőt igényel. Elkezdtük fokozatosan nyomkodni a távvezérlőt, és figyeltük, hogy miként nyílik meg a zene, ahogy növeljük a hangnyomást. Egy ponton elfelejtettük tovább nyomni a gombot. Olyan érzés lett úrrá rajtunk, mint amikor az ember életében először merül mély vízbe. Amikor nem tudjuk, hogy milyen mélység van alattunk, és már a fülünkig érnek, csaknem maguk alá gyűrnek a hullámok. A zene is ekképpen fonódott körénk, mint egy anakonda, csak éppen a rendszer nem fojtogatta, hanem felszabadította a felvételt. Ez az a pont, amikor a hallgató már nem a hangfalakból érkezve érzékeli az eseményeket, hanem a szoba légterében. A gyermekkórus annyira tagoltan kántálta a refrént, hogy teljesen automatikusan átléphettünk a hangfalak síkján, arra figyelhettünk, ami a levegőben ott van, "megtörténik". Minél nagyobb dobozt kötöttünk az A39-re, annál nagyobbra nyitotta ezt az ajtót.
Végszó
Az Arcam A39 egy kiegyensúlyozott erősítő, amivel kicsit ismerkedni kell ahhoz, hogy ráérezzünk félig kíméletlen, félig szofisztikált közlésmódjára. Tetszett, hogy a meghajtott hangfalak mindegyikéből ki tudott csikarni egy kerek hangszínpadot, ügyes irányítottsággal és rengeteg részlettel. Mélységérzet és dinamika terén pár hajszálnyit elmarad egyes általunk eddig hallott erősítőktől, de azok százezrekkel többe kerülnek. Amit garantáltan megkapunk az A39-től, az egy zeneileg élvezetes, ugyanakkor közlékeny karakter, ami az AB osztályú erősítőknél olykor érzékelhető ködösséget, fedettséget leveszi a hangfalak válláról. Ha szigorú hangfalat kötünk rá, azt kicsit megpuhítja. Ha kicsit lomha dobozzal párosítjuk, azt valamelyest fürgébbé teszi. Ilyen tekintetben jó alapot képez ez az erősítő, mivel könnyen idomul sokféle audiofil hangsugárzóhoz.