Pioneer N-70A hálózati médialejátszó teszt

Egy lépcsővel feljebb

2015. április 27., hétfő, 12:55

Pioneer audio hifi DAC lejátszó médialejátszó audio lejátszó hálózati lejátszó Pioneer lejátszó hálózati médialejátszó Pioneer hifi Pioneer teszt lejátszó teszt médialejátszó teszt audio lejátszó teszt hálózati audio lejátszó

Három évvel ezelőtt volt szerencsénk a Pioneer N-50 hálózati médialejátszójához, mely a CD alkonyát nemhogy alátámasztotta, de még ki is hangsúlyozta. Azonban bármennyire is nagyszerű hifi lejátszó, az N-50-nek is voltak bizonyos hiányosságai, melyeket az N-70A-val nem csak egyszerűen bepótoltak, annál több történt. A Pioneer újabb, magasabb szintre emelte audiofil zenelejátszóit. De mennyire stabil ez a szép, új világ?

Előrelépések

Az általunk is évek óta, referencia forráseszközként használt Pioneer N-50 az N-70A árnyékába került, mind teljesítményadatok, mind fizikai megjelenés tekintetében. A japánok úgy döntöttek, hogy egy-két lépcsővel feljebb lépnek, oda, ahol az igazán high end gyártók lakoznak, igen, az igényesség és a maximalizmus földjére. Az eredmény csak azért érdekes, mert a cég a saját elméleti értékhatárain átlépve, olyan lejátszót bocsátott a mélyvízre, amely mellett még jelenlegi zászlóshajójuk, az A-70 is eltörpül. Miért gondoljuk ezt?

Az N-70A jelenlegi 400000 Ft, árát és specifikációit figyelembe véve, a gyártó ma elérhető, egyik csúcs hifi termékéről írunk. Extrái között fontos helyen szerepel az analóg XLR kimenet, ami bizonyos értelemben kibővíti a lehetőségek tárházát. Így ráköthetjük jó néhány, manapság elérhető high end erősítőre is, kamatoztatva a masszív készülékházban rejlő, nagy teljesítményű DAC előnyeit. A gazdag csatlakozási lehetőségek által nincs akadálya, hogy más gyártóktól származó készülékláncba illesszük az N-70A-t, külleme egyébként is minden szemszögből, minden ízében is a "nagyok" világát sugallja.

Tesztalanyunk, lejátszó létére, meglepően nehéz és masszív, melyet egyedül beüzemelni edzőtermi gyakorlattal is felér. Hízásának oka, hogy belsejében két transzformátor is található, valamint az A-70-hez hasonlóan, vaskos alumínium falakkal tagolták szét az így leárnyékolt áramköröket. 12 kilós testét három széles talp tartja, melyek kiegészülnek további két gumi alátéttel. Az előlapi kijelző látványosan nagyobb lett az előző, eggyel kisebb generációhoz képest, végre olvasható betűket kapunk akkor is, ha nem a hifi rendszer előtt állva, hanem a karosszékben ülve hallgatnánk a zenét. A gyártó kihangsúlyozta a 3,5 colos átló előnyeit, amivel kapcsolatban halkan megjegyezzük, hogy manapság ártól függetlenül, minden NAP (Network Audio Player) készüléken legalább ekkora képnek kellene lennie. Ahogy az ma elvárható, nem kell feltétlenül a kijelzőre korlátozódnunk: ControlApp néven egy ingyenesen elérhető applikációt is letölthetünk, mely Android és iOS mobileszközökre is telepíthető.

További fejlesztésként könyvelhető el, hogy nem egy, hanem két DAC gondoskodik a jelátalakításról: a jobb és bal csatornát egy-egy Sabre32 ESS 9016 chip vezérli, melyeknek köszönhetően szükség esetén 384 kHz/32 bites mintavételezésű fájlokat is hallgathatunk, továbbá a 2,8/5,6 MHz-es DSD fájlok lejátszása sem okoz problémát. És ezzel még nincs vége!

Mi hiányzott még igazán az N-50-ből? Akik birtokolják az említett készüléket, most valószínűleg reflexből rávágják: a dedikált fejhallgató erősítő! És végre, az N-70A előlapján tisztán látható a 6,3 mm-es Jack fejhallgató kimenet, melyre szinte bármilyen példány ráköthető, az alacsony impedanciájú fülhallgatóktól egészen a 600 ohmos referencia fülesekig. Még egy apróság: az előző generációs Pioneer NAP készülékekből hiányoltuk az USB-s merevlemezek támogatását. A 2014-től gyártott, N-50A és N-70A típusok végre erre is képesek, így nem kell pendrive vagy iOS mobileszköz kapacitására korlátozottan tárolnunk a zenét. Még rá sem tértünk szoftveres képességeire, mégis jól érzékelhető, hogy az N-70A egy igazi lejátszó-svédasztal. Nem szégyelljük bevallani, hogy kicsomagolása közben a mi arcunkon is ott bujkált a "na, végre!" jellegű félmosoly.

Netezők előnyben

Már az N-50 is betekintést adott a CD-t leváltó világba, és természetesen nincs ez másképp az N-70A esetében sem. A vetélytársakat, valamint a mai igényeket figyelembe véve, senki sem lepődik meg, amiért még a "korong helyett pendrive" koncepciónál is lényegesen többet kapunk. A legújabb generációs Pioneer hálózati médialejátszók már nem "csak" internetrádiót, AirPlay támogatást és helyi hálózatról történő zenelejátszást, hanem beépített Spotify klienst is kínálnak. A Spotify a ma elérhető egyik legkényelmesebb zenei szolgáltató, és ha prémium előfizetők vagyunk (melynek havidíja jelenleg kb. 2000 Ft), akkor több millió számhoz hozzáférhetünk, az internetrádió állomások és az audio CD-k felbontása közötti minőségben. Tény, hogy az N-70A alapvetően audiofil igényekre termett, de aki újabb műfajokkal, újabb előadókkal szeretne megismerkedni, vagy háttérzenei funkciónál nem tartja kritikus fontosságúnak a hifi hangzást, annak valóságos Kánaán lehet a Spotify. Nos, nagy vonalakban vázoltuk az N-70A fő előnyeit és újdonságait, most már igazán ideje rátérni a gyakorlati tapasztalatokra.

Gyakorlati tapasztalatok

A Pioneer N-70A nem csak nagyobb, hanem leheletnyit gyorsabb is lett az előző generációs hálózati médialejátszókhoz képest. Bekapcsolás után érzékelhetően hamarabb lép működésbe, ami a korábban nehezen megszokható, 15-25 másodperchez képest "mindössze" kb. 10 másodpercet jelent. Ellenben ha már áll a rendszer, villámgyorsan léphetünk egyik menüről vagy bemenetről a másikra, ezért a felhasználói élmény meglehetősen jó. A szoftveres felület felépítése nem változott, maradt ugyanolyan átlátható és egyszerű, amilyennek megszoktuk, a nagyobb kijelzőnek köszönhetően viszont drasztikusan nagyobbá vált a betűkészlet, és persze a nagyobb felbontás által nem csak olvashatóbbak, hanem szebbek is a megjelenített tartalmak, albumborítók.

A ki-bekapcsoló gomb ugyanaz a jellegzetes, centrikusan elhelyezett kék LED-del megvilágított fajta, ami a Pioneer hifi készülékek 90 %-án található, ezzel a többi előlapi kezelőszervet beleértve, semmi kifogásunk nem támadt. A távvezérlőn sem variáltak, kísértetiesen hasonlított az elődökéhez, csupán az új funkciók kaptak értelemszerűen, extra gombokat. Az N-70A gyorsan kezelte USB-s adathordozón tárolt zenefájljainkat, könnyedén elindított akár 100-200 MB-os, 24/96 mintavételezésű számokat is, natív 384 kHz-es fájlokat, forrásanyag hiányában, egyelőre még nem tudtunk rajta fülelni. Ettől függetlenül, amit hallottunk, az nagyon tetszett!

Hangminőség

Tesztelés során többször is összevetettük az N-70A-t az általunk évek óta használt N-50-nel, utóbbit nem véletlenül használjuk referenciaként, voltaképpen mindig is elégedettek voltunk a hangjával. Számunkra az N-70A az N-50 feltuningolt, tökéletesített változataként mutatkozott meg, nem csak külsejével, hanem hangjával is. Azok a jellemzők, melyeket korábban érzékelhettünk (a nagyon stabil és jól kivehető sztereó hangszínpad, a tiszta és dinamikus, nyers, jól adagolt precíz részletek, a bőséges dinamikai tartalékok, a hitelességre törekvő, kissé nyers karakter) ezúttal kiegészültek egy még nyitottabb és kissé monumentális térérzettel, melynek köszönhetően a zenék tekintélyesebb, nyitottabb módon szólaltak meg. Nyomokban érezhettük az N-50 gyökereit, a precíz és tiszta magashangokat, valamint azt a leheletnyit "Pioneer-os", savanykás mélységet, ami megalapozta az effektusok könyörtelenül őszinte jellegét.

Az N-70A minden hallható részletet, a félszeg csendülésektől a drámai impulzusokig, boncasztal-szerűen tárt elénk. Kíméletlenül és profin végezte a dolgát, nem magyarázta, hanem mutatta a felvételt, hatalmasra tárt sztereó hangképével üzenve: itt van, tessék! Karakterét talán az "analitikus" vagy "tényszerű" jelzőkkel lehetne illetni, mivel a tagolt részleteket odafigyelés nélkül csak száraz hangokként, egymástól elkülönülő információs blokkoknak érzékeltük, de ha a magára a zenére odafigyeltünk, azonnal összeállt a kép. Ha tudatosan a végeredményt akartuk elemezni, úgy nem tűnt fel a sok-sok információs réteg. Kicsit olyan ez, mintha egy optikával néznénk a világot, amin vagy ultra-nagy látószög, vagy pedig távcsöveket alázó tele állás volna, de mindkét végletnél, tisztán láthatnánk, amit a lencse befogad.

Felesleges tovább ecsetelni, egyszerűen tény, hogy az N-70A hangja kitűnő, részletező képességben tényleg a legjobbak közé tartozik. Talán felesleges kifogás részünkről, de nem hagyhatjuk szó nélkül az elméletileg "javító" célú funkciók haszontalanságát: a Hi-Bit32 és a felskálázás nem javítottak semmit az élményen, csupán azt adták tudomásul, hogy az elektronika "próbál valamit" piszkálni a hangban, bizonyos esetekben alig érezhető változással. Az egyetlen bökkenő, hogy az a "valami", ha épp érezhetővé vált, nem tette jobbá a részleteket, sőt, inkább csak hidegebbé, fakóbbá és szűkebbé vált tőlük a sztereó hangkép, a dinamikai soványodásról nem is beszélve. Ezért csak azt tudjuk javasolni, hogy aki teheti, használja direkt módban az N-70A-t, elvégre a kettős ESS DAC elvégzi a munka jelentős részét.

Végszó

A Pioneer N-70A teljesítményébe, szolgáltatásaiba nehéz belekötni, de nem lehetetlen. Van 1-2 apró hibája, vagy hiányossága, de az összkép, számottevő adottságai nagyon meggyőzőek. Ésszerűen pozícionált, 399900 Ft-os árcédulájával vonzó lehetőség audiofileknek, akik a korszerű zenehallgatást preferálják. Akik pedig ugyanezt megfizethetőbb köntösben szeretnék, alig észrevehető kompromisszumokkal, azoknak tudjuk ajánlani az eggyel kisebb, N-50A típust. Úgy tűnik, továbbra is tény marad, hogy a Pioneer a forráseszközökhöz ért a legjobban.

1 2

Következő oldal >