NAD Masters Series M2 Direct Digital erősítő teszt
A jövő előhírnöke
2011. június 2., csütörtök, 15:25
NAD NAD Masters NAD M2 digitális erősítő sztereó Direct Digital hifi hifi erősítő erősítő teszt NAD erősítő erősítő teszt
A NAD M2 digitális erősítő már számos díjat összeszedett és neves szaklapokban kapott pozitív kritikákat. A 2010-es házimozi show-n a szemfülesek már meg tudták hallgatni. Most minkét ért az a szerencse, hogy hosszabb tesztnek is alá tudtuk vetni a készüléket.
Hú, ez NAD-on nehéz!
Néhány évvel ezelőtt, egy néhány napra volt nálam egy pár, a Nuforce Reference monoblokk digitális erősítőkből. Ezek elfértek egy aktatáskában és olyan könnyűek voltak, hogy egy 10 éves gyerek simán felvitte az emeletre. Valami ilyesfélét képzeltem, amikor először hallottam a NAD M2 digitális erősítőjéről. Meglepődtem, mikor kiderült, hogy a tömege csomagolóanyaggal együtt 26 kg, ami nem gyerekjáték. Még doboz nélkül is 20 kg felett van és igen méretes, a hifi készülékeknél szokásos 43,5 centiméteres szélesség mellé a mélysége meghaladja a fél métert. Bedobozolva szinte kitöltötte egy közepes méretű autó teljes csomagtartóját. Azért sikerült felhozni az emeltre, így a nehezén - szó szerint - már túl voltunk. De ne ugorjunk ennyire előre!
Digitális erősítés - máshogy
Rögtön az elején érdemes tisztázni, hogy amikor digitális erősítőkről beszélünk, akkor olyan D osztályúakra gondolunk, amelyek a bejövő analóg jelet négyszög jellé - vagyis binárissá - alakítják, hogy azután az erősítést modulok kapcsolgatásával meg tudják oldani. Ezért kapcsoló üzeműnek is hívják őket, de a digitális erősítő kifejezés is elterjedté vált a nemzetközi szakirodalomban. Azok, amelyekkel eddig találkoztam alapvetően nem változtatták meg a tipikus futómű - DAC - előfok - végfok megszokott rendszerét, csak a saját dobozukban csináltak forradalmat - ha egyáltalán. Azaz analóg jelet fogadtak, amelyet az előbb említett módon felerősítettek, majd ismét analóggá alakítva hajtották meg a hangfalakat.
A NAD M2 máshogy működik, és alapvetően úgy kell elképzelni, mint egy magas kimeneti jelet létrehozó digitális-analóg konvertert. Nem csak egy dobozban van így a DAC, az előerősítő és a végerősítő, hanem ez a hármas, egyetlen folyamat része. Ezt az erősítő szívének tekinthető DDFA (Direct Digital Feedback Amplifier) modullal érik el. Ennek a Diodes Zetex Semiconductor nevű cég által kifejlesztett chipkészletnek részei a digitális modulátor és a visszacsatolási processzor. A technológia, amire a digitális visszacsatolással az erősítés épül pedig a PWM (Pulse Width Modulation). Ezt a NAD-nak sikerült először egy igazi high-end erősítőben életre keltenie (legalábbis a gyártó állítása szerint) amelyhez az M2-ben kivitelezett NAD Direct Global Digital Feedback technológia kifejlesztése volt szükséges, aminél a visszacsatolási korrekció másodpercenként 9 trilliószor (azaz 9000 milliárdszor) történik meg. Digitális adatfolyamot természetesen a 16 bit/44,1 kHz-től a 24 bit/192 kHz-es felbontásig tud fogadni, vagyis az úgy nevezett nagyfelbontású zenei fájlok átalakítására és erősítésére is képes. Ugyanakkor fontos, hogy a digitális jelút 35 bit mélységgel dolgozik a visszacsatolási körben és a hangerő szabályozás is még ebben a fázisban történik. A digitális hangerő szabályozás esetén 6 dB csökkenéshez 1 bitnyi felbontást áldozunk fel. Így ha 24 bites média fájlokat veszünk is alapul, 66 dB-t tudunk levenni a maximumból veszteség nélkül. Ez bőven elég, mert ezen a hangerőn szinte már alig hallottunk valamit szólni a hangfalakból, ami még háttérzenének sem lenne elég. Ja, és ne felejtsük el, hogy a 16 bites CD esetében ez 114 decibelt jelent! A 35 bites feldolgozás mindenképpen nagy előrelépés, mert például a digitális technológiában nagy hírt szerzett Wadia hangerőszabályzója csak 22 bitről indul, igaz, csak a CD 16 bitjét kívánja megtartani, de még ebben az esetben is jóval kevesebb mozgástere marad, mint a NAD M2-nek akár 24 bitig.
Az átalakító oszcillátorának órajele 108 MHz, ami igen magas, hogy az erősítő sávszélességét ne korlátozza, illetve hogy a zaj és torzítás alacsony maradjon. Az erősítő szívében pedig Multi-bit Sigma/Delta chipet találunk az A/D átalakításhoz. A digitális jelfeldolgozási folyamatban való elmélyedés helyett inkább nézzük a technológia vélt vagy valós előnyeit.
Először is, ha külön van DAC, elő- és végerősítő komponensünk, mindegyik rendelkezik valamiféle elektromos zajt keltő analóg vagy kapcsoló üzemű táppal, melyek össze vannak kötve elektromágneses zajokat felszedő kábelekkel. Nyilván ismerjük a kézzel fogható hátrányát is a több egységnek, hiszen ki kell fizetni három dobozt, három tápkábelt, az összekötő analóg kábeleket, három polcot a drága hifi állványon, stb. Ennek ellenére jellemző, hogy a high-end világában a "minél több doboz, annál jobban szól" irányába mutatnak a dolgok, amely állítás általában meg is állja a helyét. Nem csak az elő- és végfokokat vesszük külön, hanem a végerősítőt is monoblokkokra váltjuk, és az előfok elé még szeretünk egy külön Phono előerősítőt is berakni; és még lehetne tovább fokozni aktív keresztváltóval, hangszórónkénti erősítéssel, stb. A kevesebb nem mindig több! Így az egy doboz nem feltétlen meggyőző érv önmagában. Azonban a digitális erősítők előnyeinek sorolásakor a következőket szoktuk általában hallani: kevesebbet fogyasztanak, nem melegednek, és kicsik. A legutolsóról, pontosabban az M2 esetében annak ellentétéről már esett szó. A kevés fogyasztás abból adódik, hogy a felvett energiamennyiség relatív kis része alakul hővé, így magas, elviekben 100%-os, de gyakorlatban is valóban magas hatásfokot lehet elérni. Ugyan a hatásfokát a gyártó 90%-ban adja meg, mégis az erősítő teljesítmény felvétele 100 W abban az esetben, amikor nem szól (vagyis nem kap jelet) és maximum 500 watt, ha teljesen kihasználjuk a teljesítményét. A 100 W ugyan megfelel egy hasonló teljesítményű hagyományos analóg erősítő energiafelvételének, de a tipikus D osztályú erősítőkhöz képes magas. Az M2-t nem célszerű folyamatosan bekapcsolva hagyni, mert magas lesz a villanyszámlánk, havi kb. három és félezer forinttal több.
DAC az erősítőben vagy erősítő a DAC-ban?
Ezt a kérdést lényegében az előbb már megválaszoltuk. A NAD M2 egy megaerősítésű DAC, vagyis erősítő a DAC-ban, szemben mondjuk egy házimozi erősítővel, ahol DAC van egy erősítőben. Így az erősítő a DAC-ban megoldásnak - ami, mint említettük valóban innovatív és úttörő technológia - számos használatkor jelentkező következménye van. Az egyik, hogy számos digitális bemenetet kapunk az erősítőn, optikaiból és koaxiálisból kettőt-kettőt és egy AES/EBU szimmetrikus digitális bemenetet is. Sajnos a készüléken nincs sem USB, sem Firewire bemenet, így aki számítógépet szeretne csatlakoztatni fájljainak lejátszásához, egy átalakítót kell alkalmaznia, amelyek közül a jó minőségűek több tízezer forintba kerülnek, vagy használhatja a laptopján esetlegesen meglévő optikai kimenetet, ami nem valószínű, hogy a legtöbbet fogja kihozni a rendszeréből. Még jobb lett volna, ha a van a készüléken LAN bemenet vagy wifi, amellyel hálózatra csatlakozva akár még egy NAS-ról is tudnánk zenét játszani, de sajnos ilyen lehetőség sincs, mint ahogy HDMI csatlakozó sem került rá, hogy esetleg a Blu-ray lemezeink magas felbontású sztereó anyagait le tudnánk játszani. Szóval ilyen szempontból a NAD a sztereotip angol mentalítást képviseli, vagyis konzervatív.
A digitális bemeneteken kívül egy pár RCA és egy pár XLR analóg bemenetet is találunk a készüléken. Az készülék digitális voltából adódóan ezt az analóg jelet digitalizálni kell, hiszen csak ezt tudja az erősítési folyamatban felhasználni. A konverziót a már előbb említett 24 bit/192 kHz Multi Sigma/Delta A/D átalakító végzi el, az általunk választható 48 kHz, 96 kHz vagy 192 kHz-es frekvencián. Nyilván a 192 kHz-et érdemes választani, az alacsonyabb mintavételezési frekvenciát akkor javasolja a gyártó, ha az úgy nevezett digitális visszacsatolást (digital loop) is használjuk. Ennek akkor van csak jelentősége, ha digitális jelútba be szeretnénk iktatni egy digitális jelfeldolgozó modult, például egy számítógép segítségével. Mindenesetre a gyártó alapvetően az analóg bemeneteket akkor javasolja használni, ha egy analóg előerősítőt szeretnénk még a rendszerünkbe az M2 elé. Itt elsősorban egy házimozi erősítő front vonalkimenetére gondolhatott a gyártó, hogy integrálni lehessen a hifi és házimozi rendszert állandó kábeldugdosás nélkül.
Nézzük (hallgassuk) a részleteket
Mindig csodálkozom, amikor valaki azt a jellemzést használja egy rendszerre, hogy "túl sok a részlet", pedig ezt nem ritkán hallani. Lehet, hogy akik így fogalmaznak, arra gondolnak, hogy ezek a részletek nem állnak össze egy egységgé, ahelyett, hogy még élvezetesebbé tennék a zenét, inkább elvonják a figyelmünket. Vagyis nem a részlet sok, hanem a rendszer nincs összhangban. A NAD M2-vel ilyen gond egyáltalán nincs. Sőt, fél tucat rendszeresen tesztre használt lemezemet soha nem hallottam ennél részletgazdagabb, de ugyanakkor zenei megszólalásban. Hasonló minőségben is csak néhányszor, az M2-nél sokkal drágább rendszereken. Az M2-t számos összeállításban teszteltük, egy erre a célra kialakított szobában. Futóműként először a NAD M5 CD/SACD játszót használtuk a koaxiális digitális kimenetén. A hangfalak pedig a PSB Synchrony One állódobozai voltak. A Ponta Box Modern Juzz albumával kezdtük a meghallgatást. Ez egy Japánban kiadott JVC XRCD2 egy olyan jazz trió felvételével, ahol a "leader" a dobos, és időnként nagyon keményen üt a bőrökre. Tíz éve hallottam ezt az albumot először egy high-end show-n az akkor debütáló Yamaha MX-D1 digitális erősítővel és JBL K2 S9800-as hangfalakkal. Nagyon megtetszett a zene, és azóta használom ezt a felvételt tesztelésre (is). Több tucat rendszeren hallottam már a Let?s go Philly című harmadik szám, szobátrengető első öt másodperce utáni lírai folytatást. Ennél részletgazdagabban soha nem hallottam ezt a felvételt, mint ez alkalommal, legfeljebb ugyanennyire részletesen a legjobb Accuphase, Emm Labs, Mark Levinson és hasonló CD- játszókkal lejátszva. Minden bizonnyal nincs is több a bitek között. Az M2-vel minden seprűmozgást, kocogtatást a cintányéron, a dobok minden utórezgését lehetett hallani. Következett a Higher Octave Music által kiadott Govi album a Mosaico. A latinos zene sebessége helyenként a Gypsy Kings ritmikáját is megszégyeníti. Az M2-nek nem okozott gondot a tömérdek információ feldolgozása, amit tulajdonképpen egy ember produkál az által, hogy egy soksávos szalagon újabb hangszereket játszik fel az előzőek mellé minden egyes számnál. A ritmus és a hangulat is nagyon jól kifejeződött. Nagyon rég használom tesztfelvételként David Sanborn "timeagain" című albumának harmadik számát a Harlem nocture-t. A szám nem indult olyan dinamikusan, mint amikor egy high-end show-n hallottam Bryston erősítővel és PMC hangfalakkal, de a szaxofon kellemes tónusban lép be, egyáltalán nem bántó, ami nagyon pozitív, mert tapasztalatom szerint a fúvósok, a szaxofon, de különösen a trombita tesznek egyes digitális rendszereket fülsértővé. A jelenlévők lelkesen bólogattak, mikor javasoltam, hogy hallgassunk egy kis női énekhangot, ami nélkül nem teszt egy teszt - mondják sokan. Madeleine Peyroux Careless love című albumáról hallgattunk dalokat. Szerencsére semmi sziszegés az énekhangban, ami miatt én már adtam el hangfalat, és drága kábeleket. Peyrouxnak van egy kis hidegség a hangjában, szemben mondjuk Norah Jones-szal, és ezt jó vissza is adta a rendszer. Gyakorlatilag nulla zajjal, a "fekete" háttérből csendül fel az ének. Nagyon szép. De ha erősítő teszt, nem is lenne az igazi - ha már van lehetőség - hogy más hangfalakkal is ki nem próbáljuk. Először az Atlantic Technology hangfalakkal kezdtük, majd az Audio Physics Virgo-kat kötöttük rá. Az Atlantic Technology-val az előadások sokkal közelebbinek tűntek, mintha a zenészek lejöttek volna a színpadról. Előtte, egynek érezte magát az ember a közönség soraiban valahol középen, most viszont mintha egy kisebb teremben és közvetlen nekünk játszanának a zenészek egy privát koncerten. Az Audio Physics egy meleg hangulatot hozott a méretét meghazudtoló dinamikával. Nekem ezekből a hangfalakból szólt a zene a leginkább szívhezszólóan, annak ellenére, hogy PSB-vel volt a hang a legszélesebb spektrumú. Egyértelműen mindegyik hangfallal jól együttműködött az erősítő, mindegyiknek jól megmutatta az egyéniségét. Nem színezte a hangot, nem erőltette rá saját egyéniségét a rendszer egészére.
Lehetőségem volt az erősítőt közel egy hétig itthon is kipróbálni. Ugyanazt a részletgazdagságot hallottam, mint korábban. Igaz dinamikában valamivel elmaradt az a saját referencia rendszerem mögött, de hát ez nem talán nem is fair összehasonlítás, hiszen az a többszörösébe kerül, különösen, ha még a kábeleket is hozzáadjuk. Amit viszont észrevettem, hogy az erősítőnek legalább fél óra, de inkább egy óra kell, hogy rendesen bemelegedjen. Más erősítőknél is igaz ez, de az M2 hidegen sokkal gyengébb teljesítményt nyújt. Ha valaki demóra jelentkezik be, ne felejtse megkérni, hogy jóval érkezése előtt kapcsolják be a készüléket. Máshol olvastam, hogy valakinek nem tetszett a távirányító. Nekem viszont kifejezetten tetszett. Félig műanyag, félig fém, ami számomra megnyerőbb, mint csak az egyik vagy a másik (volt minden féle már). Kevésbé dicsérhető megoldás, hogy a kijelzőnek ugyan le lehet venni a fényerejét, de a bekapcsolást jelző kék LED ereje nem változtatható és sötét szobában, pl. filmnézés közben felettébb zavaró.
Ajánlás
A NAD M2-t egy erősítéssel rendelkező digitális központnak kell elképzelnünk, ezért mindenképpen azoknak ajánlható, akik több digitális forrást szeretnének kiváló minőségben hallgatni és több polcot megspórolni a hifi állványon. Egyszerre tudunk rákötni CD futóművet, DVD lejátszót, média lejátszót, műholdvevőt, stb. Bár abban még a huszadik század technológiáját képviseli, hogy nagy és nehéz, de legalább egy dobozban megkapjuk azt, amihez eddig több darab kellett. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyit kellene fizetnünk egy hasonló minőséget produkáló külön egységekből álló rendszerért, kábelekkel együtt, már egyáltalán nem nevezhető drágának sem a készülék. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy világ ebbe az irányba lépeget.