Audio Analogue Fortissimo sztereó erősítő és CD-lejátszó teszt

2017. május 26., péntek, 17:50

Audio Analogue audio hifi erősítő lejátszó CD lejátszó hifi erősítő sztereó erősítő erősítő teszt hifi erősítő teszt sztereó erősítő teszt Audio Analogue hifi

Az Audio Analogue Crescendo tesztje után egyértelmű volt, hogy meg kell hallgatnunk a kis gyártó rangsorban következő típusát, a Fortissimo-t is.

A Fortissimo sorozat az Audio Analogue kínálatában a második lépcsőfok, a Crescendo után. Ám a szokásos, apró funkcionális vagy minőségbéli eltérések helyett, mindenből sokkal-sokkal többet kapunk. Persze ezt tükrözik az áraik is, ami a kisebb változatnak éppen kétszerese. A készülékek formaterve egyszerű, minimalista. Olyannyira, hogy még a kezelés is a szépségnek lett egy kicsit alárendelve. Az erősítőn a forrásválasztáshoz a hangerő szabályozó gombot kell nyomogatni. Így haladhatunk végig a bemenetek során. Ehhez képest a távvezérlő meglepően összetett szerkezet. Egyrészt klasszikus, nagy és gombokkal teli, másrészt az előlapon a mozgatásra világító gombokat vaskos alumínium előlapba foglalták, miközben a hátlapot gumis tapintású műanyag fedi. Azért, hogy a távvezérlőt felemelve a gombok azonnal világítani kezdenek, hatalmas plusz pont jár, ám a gumiszerű hátlap kellemetlen tapintása miatt fél pontot levonunk.

Audio Analogue Fortissimo CD

A gép előlapjának baloldalán, az Audio Analogue-tól megszokott, többfunkciós gombokból sorakozik néhány. Jobboldalra egy kifejezetten nagy, az érdekes adatokat több soron át taglaló kijelző került. Ez messziről is aránylag jól olvasható. A hátlapon a szokásos sztereó RCA mellett ott sorakozik egy pár XLR analóg kimenet, valamint egy koaxiális és extraként optikai, koaxiális és USB bemenet. Ez utóbbi csoport szintén komoly plusz pontot érdemel, hiszen ezekkel együtt a Fortissimo már nem csak CD-játszó, hanem komoly PCM DAC funkciót is betölt, felskálázással és egyéb finomságokkal.

A lemezeket, ahogyan a kisebb modellben is, a TEAC által professzionális célokra fejlesztett CD-5010B mechanika olvassa ki. A tápellátás is hasonló, a digitális jelkezelés és az analóg szekció azonban már egy más világ.

A motorháztető alatt két jelfeldolgozó dolgozik párhuzamosan, amit a gyártó a kisebb jitter ígéretével indokolt meg. A DAC is két órajel-generátort kapott. Külön-külön a 44,1, és a 48 kHz-es, illetve ezek többszöröseit használó forrásokhoz. Persze, utóbbi csak külső forrással, a CD-játszót DAC-ként használva használjuk ki. Itt azt is meg kell említenünk, hogy szimplán CD-t hallgatva, a készülék az anyagot 176,4 kHz-re felskálázza. Vagyis a Fortissimo nagyon is beleillik napjaink korszerű, nagyfelbontással "megbolondított", felsőkategóriás lejátszóinak világába. Hiába kis gyártó az Audio Analogue, nem érezzük úgy, hogy megkésve futnának a nagyok után.

Az XLR kimenetek kapcsán is van egy apró részlet, amit érdemes megemlíteni. Ez pedig a kimenetválasztás módja, ami többeket meglepett. Mármint az, hogy a menübe belépve kell kiválasztani, hogy az RCA vagy az XLR kimeneten jelenjen meg az analóg hang. Volt, aki azt firtatta, hogy miért nem megy a kettő egyszerre? Nos, a high end világára jellemző az a fajta minimalizmus, amikor minden felesleges alkatrészt kihagyunk, vagy legalább kikapcsolunk. Az, hogy egyszerre csak egy kimenet működik, éppen ezt a célt szolgálja. No és miért nem lehetett a hátlapra felszerelni egy olcsó kapcsolót? Erre csak a gyár mérnökei tudnának pontos válasszal szolgálni, de azért azt megjegyezzük, hogy az átkapcsolás előfeltétele, hogy megállítsuk a CD lejátszást. Lehet, hogy egy kicsit többről van szó, mint a jelút és tápellátás megszakításáról.

Audio Analogue Fortissimo erősítő

Az erősítő is a CD-játszóhoz hasonlóan, jól felszerelt. Ez a hasonlóság egyeseknek talán kicsit furcsa is lesz, hiszen az erősítőn is megtaláljuk az USB, az optikai és koaxiális digitális bemeneteket. Ha úgy tetszik, két teljes készletet kapunk ezekből. Sőt, a Fortissimo tud valamit, amit a konkurensek csak ritkán. Még digitális kimenete is van! Nem létfontosságú dolog, de ott van. Ezek mellett, az olasz gyártó négy hagyományos analóg bemenetet, egy lemezjátszó bejáratot (MM és MC), XLR bemenetet és egy közös, előfok/felvevő kimenetet is kínál. Ez utóbbit mi állíthatjuk be, hogy vonalszintű, vagy hangerő-szabályozott legyen.

Túl a szolgáltatásokon, a Fortissimo teljesítményben is felülmúlja a gyártó kisebb típusát, a Crescendo-t. Persze ebben semmi meglepő nincsen. A műszaki paraméterek között olvasható, 4 Ohm terhelés melletti 180 W és a 8 Ohm melletti 100 watt elvben bőséges erőt, illetve magabiztosságot ad.

Hogyan zenél?

A teszt során a rendszert hosszasan hallgattuk a megszokott szobánkban, ahol korábban már a Crescendo sorozatot is teszteltük. Persze a nagyobb, drágább elektronika mellé beállítottunk néhány nagyobb és komolyabb hangfalat is. A kisebb testvérhez mérve, a teljesítménybéli különbség egyértelmű volt és azt is kijelenthetjük, hogy a hangja más, kicsit keményebb, technikásabb volt. Ám a kétszeres árhoz illő (értelemszerűen nem dupla) különbséget nem sikerült elsőre előcsalogatnunk az összeállításból.

Irány az Audiophile Szalon!

Bár lélekben Sonus faber hangfalakra készültünk, de végül ELAC-okkal vittük végig a tesztet. Bármennyire is vonzó az olasz-olasz párosítás gondolata, az már a teszt első napjaiban feltűnt, hogy a Fortissimo karaktere rámenős, energikus. Jól illik hozzá a német hangfal. Sorra vettünk sok-sok ismerős felvételt. A hang pedig részben a már korábban is megismert, technikás, kemény, határozott karaktert mutatta. A tér mélysége jó volt. Bizonyos hangok meglepően közel merészkedtek a hallgatói pozícióhoz, miközben mások határozottan a hangfalak közvetlen közelében maradtak. Thomas Dolby Budapest By Blimp című dalával az énekes váratlanul nagy, jelentős eleme volt a felvételnek. A színpad a szélek felé elvékonyodott, a hang részletező képessége pedig egy kicsit elmaradt attól, amit az első élmények után vártunk. Kari Bremnes dalai nagyszerűen érezték magukat a rendszerben. Ha súlyos jelenlétre volt szükség, megkaptuk, ha légies könnyedségre, hát abból is jó adag jutott. Elvis - Fever című dalában a csettintések bámulatosan leváltak a többi hangról. Az ének pedig olyan volt, amilyennek lennie kell. Nem tökéletes, hanem korhű. Klasszikus, nagyzenekari művekkel a rendszer testes volt, bőven kiszolgálva az árával szemben támasztott igényeket. Jól tartotta magát akkor is, amikor a zenekar egésze mozdult. Jókora műfaji kanyarral Adele dalaihoz érkeztünk. Ismét megállapíthattuk, hogy napjaink slágereit nem a drága, igényes berendezésekhez keverik. A hangzás rendben volt, de épp csak ennyi. Szerencsére Adele hangját korrektebb módon keverték a dalba, mint ahogyan azt Amy Winehouse-zal tették. Így az ének jelenléte még mindig jó volt, bőséges tér marad az érzelmi töltet átadására. Azok után, hogy mennyit szidtuk a könnyűzenét, Bat For Lashes felvétele, a Rest Your Head szinte sokkoló volt. Varázslat volt zenével, elmerülés a csodában. Később bedobtuk az ELAC bemutató lemezét, ami persze brilliánsan szólt. Tágas tér, ragyogó hangszerek, csupa-csupa élmény. Ki is vettük, inkább visszatértünk az ismerős dalokhoz. Jött Antonio Forcione és Sabina Sciubba a Could You Belive? című dallal. Ezúttal a gitárhúrok pendülésének ereje fogott meg minket, és azok enyhe túlméretessége. Visszatértünk Kari Bremnes-hez és a Per og Pål og Janus című dalt hosszan hallgattuk. Bár a zene röpte nem érte utol a nagyobb, drágább erősítők és lejátszók által nyújtottat, a lüktetés ereje, átható természete a drágább rendszereket idézte. Nem csak Adele, hanem Amy Winehouse is bekerült a meghallgatottak közé. Ezúttal a jól definiált, dinamikus, határozott zongora vitte a prímet. A rendszer sajátos, rámenős karaktere kifejezett előnnyé vált. A Fortissimo - ELAC összeállítás megbocsájtóbb a nem éppen audiofil minőségű felvétellel, az eredmény pedig mélyebb érzelmi kapcsolat. Amy hangja hasított, szívünkből egy szeletet...

Ismét merészen elkanyarodva a klasszikus tesztanyagok világától, egy rajzfilm sorozat, a Cowboy Bebop zeneanyag is terítékre került. A rendszer remekül teljesített. Pontosan megmutatta, a Fe mennyire túlvezérelt, a Digging My Potato alatt pedig pontosan olyan extatikus volt, amilyennek lennie kellett.

Meghallgattuk az elektronikát a Polk Audio LSiM 707 hangfalakkal is

Ha már felkínálta a Polk Audio importőre, hogy bármivel meghallgathatjuk a hangfalat, mi éltünk a lehetőséggel és magunkkal vittük az Audio Analogue Fortissimo erősítőt és CD-játszót. A Polk Audio hangfalain keresztül, az elektronikák hangja a már ismerős, kemény karaktert mutatta. Talán egy kicsit kevés is volt az erősítő a megtermett, álló hangdobozokhoz. Határozottan fel kellett tekerni a hangerőt ahhoz, hogy az összeállítás élvezetesen muzsikáljon. Igaz, az összkép még ekkor is nyugodt és fegyelmezett maradt. Itt pedig meg kell emelnünk kalapunkat, mert annak ellenére, hogy a hangerőt vadul tekertük felfelé, nem éreztük, hogy az erősítő kapkodna a levegő után. Mindvégig stabilan teljesített.

Azon túl, hogy az erősítő jól viseli, ha felhangosítjuk, sok újdonságot ezúttal nem tudtunk lejegyezni. Az olasz elektronika ismerős arcát mutatta. Kemény, rámenős hang egy kis ridegséggel fűszerezve. A tesztfelvételek közül leginkább a Dire Straits dalain éreztük úgy, hogy révbe értünk. Ez az a hang, amivel együtt lehet élni, amibe piszok nehéz belekötni.

Ennél sokkal érdekesebb tapasztalat várt ránk, amikor kicsit megvariáltuk a rendszert. Ha már előttünk hevert a lehetőség, bekötöttük a szomszédos polcon pihenő TEAC 503 DAC-ot. Meghallgattuk az OPPO kisebbik Blu-ray lejátszójával és a Fortissimo-val is. Majd visszakötöttük a CD-játszó analóg kimenetét. Akár XLR, akár RCA kábelekkel használtuk az összeállítást, arra jutottunk, hogy a Fortissimo hangja nyitottabb, dinamikusabb, zeneibb. Sokkal! A különbség tényleg felülmúlta azt, amit vártunk. Illetve, úgy tűnik a TEAC egyszerűen nem illik ebbe a rendszerbe. Pedig a kis japán elektronika is nagyon közel áll a szívünkhöz.

Összegzés

Ha csak a hangot vizsgáljuk, akkor az Audio Analogue Fortissimo-t egy erős versenyzőként kell jellemeznünk. Határozott karaktere van, amiben a keménység, rámenősség meghatározó elem. Ha a szolgáltatásokat kell értékelni, akkor a digitális bementek sora, illetve a jó minőségű DAC miatt emelhetjük meg kalapunkat. Ezeken túl, azonban a két Fortissimo a teszt alatt megerősítette a kisszériás gyártással kapcsolatos korábbi tapasztalatainkat. Vagyis, amiből kevés készül, annak vagy csillagászati ára lesz, vagy ha jó ár érték arányra törekszik, akkor valami kompromisszumot kénytelen magával cipelni. Esetünkben inkább az utóbbit érezzük jellemzőnek. A rendszer szolgáltatásai és hangja is bőségesen megszolgálják a hozzájuk tartozó árcédulát. Ám ezért cserébe, a jó hangú elektronika egy kissé slamposan összeszerelt dobozban van. Ám ha mindezen képesek vagyunk átlendülni, egy határozott, rámenős rendszert kapunk, sok-sok zeneiséggel. No és ráadásként, szinte biztos, hogy az utcában senki másnak nem lesz ilyen.

1 2

Következő oldal >