Wilson STUDIO 3 állványos hangfal teszt
2022. július 5., kedd, 23:25
Wilson audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal Wilson hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt Wilson hangfal teszt
A Wilson újabb családdal jelentkezett, aminek egyelőre két tagja van. Hogy lesz-e folytatás, azt nem tudjuk, hiszen a STUDIO sorozatot kifejezetten zenehallgatásra fejlesztették ki, a gyökereit pedig a nevéből adódóan, stúdiós körökben kereshetjük. A cég ráadásul 10 év teljeskörű garanciát vállal erre a szériára is, ami tőlük nem szokatlan, de másoknak ezen a téren még van hová felzárkózni. A STUDIO 3 egy kompakt, állványos hangdoboz, ami a külsejével és a hangzásával azokat próbálja meggyőzni, akik 200 ezer forint környékén keresnek egy megbízható modellt. Nézzük meg, hogy minket mennyire tudott levenni a lábunkról!
Dániában kalandozva
A Wilson a STUDIO 3 állványos hangdobozt elsősorban azoknak ajánlja, akiknek nincs lehetőségük nagyobb típust elhelyezni a nappalijukban, vagy esetleg egy második rendszer tagjává szeretnék kinevezni. Az utóbbi megoldás sem degradáló, hiszen nagyon sokan rendelkeznek az otthonukban két különálló szettel. Nézzük először az új jövevény külsejét! Egymással párhuzamos oldallapok, a lekerekítést nagy ívben kerülték, de annak nincs is helye a stúdiókban. Maga a doboz vastag MDF-lapokból lett összeállítva, a színekből kettőt kínálnak: dió és füstölt tölgy, bár a gyártó egyszerűen feketének titulálja az utóbbit. A 173x245x288 mm-es dobozok tömege 3,6 kg darabonként, tüskéket nem kínálnak hozzá, viszont csúszásgátló gumilábakat igen, amelyek elegendők a kellő stabilitáshoz, és az alsó rész karcoktól való megvédésére.
Hátul egy alumínium panelt helyeztek el, ami fekete színűre van eloxálva, ebbe szerelték a szimpla, stabil csatlakozókat, amelyek villát és természetesen banándugót is képesek fogadni. A minőségük a kategóriának abszolút megfelel, ahogyan a körítés is, hiszen még a sorozatszám és az alap specifikációk is fel vannak tüntetve. Találunk itt még valamit, ami az újdonság erejével hat, hiszen a STUDIO 3-at Dániában fejlesztették és tervezték a felirat szerint. Úgy látszik, a Wilson nem ül tehát egyhelyben, ráadásul ebben az országban már olyan neves high end gyártók is készíttettek hangfalat, mint pl. az Audio Note, ami nem egy gyenge referencia.
Folytassuk még kicsit a hangdobozok megjelenésével! A kétutas konstrukció hangszóróit nem egy védőszövet takarja, hanem kettő, olyan "Focalosan", tehát köralakban, és mágnesesen vannak rögzítve a kosarak külső pereméhez. A színük a választott borítás függvénye, tehát fekete átlátszó anyag jár a füstölt tölgy kivitelhez, és sötétbézs a diófa változathoz. Ezzel a megoldással elég divatossá sikerült tenni a megjelenésüket, a mágnesesek stabilan tartják a szövetet, az eltávolításuk könnyű.
Anyaguknak köszönhetően fennhagyva sem rontják érezhetően a hangképet, tehát a használatukat teljesen ránk bízták, és még egy alumínium Wilson logó embléma is került rá, ami a doboz színváltozatától függően sárgaréz vagy ezüstszínű.
Ezeket leemelve újabb meglepetésben volt részünk, hiszen a hangszórók elhelyezése sem a megszokott. Felülre került a 140 mm-es mélyközépsugárzó, amit öntött alumínium kosárba helyeztek, a membrán alapanyaga kevlár, ami ismereteink szerint nagyon könnyű, de roppant merev, mögötte közel 300 g tömegű mágnest helyeztek el.
Alatta foglal helyet egy szintén 140 mm-es, üvegszálas tölcsér, aminek a közepébe ültették a 28 mm-es, lágy dóm magassugárzót. Ezt a megoldást egyenesen a stúdióból vitte haza a Wilson, hiszen így a magastartományt sokkal jobban, egyenletesebben sikerült elosztani.
Természetesen itt is használtak nagyteljesítményű neodímium mágnest, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ez a szekció is teljesen kifussa magát. Mindenképpen meg kell említenünk a keresztváltót, ami ebben a kategóriában kiemelkedő, csak jóval drágább hangdobozokban találkoztunk ilyen minőségűvel. Csodálkoztunk is azon, hogy a gyártó nem említi meg külön, pedig ezzel lehetne dicsekedni!
A STUDIO 3 kétutas, basszreflex konstrukció, nyílását a hátlap alsó részén helyezték el. Elég nagy az átmérője, a pereme lekerekített, a mélysége jelentős a doboz méretéhez képest. Hozzánk a két színvariáns közül a fekete került, ami valóban elég stúdiós jelleget kölcsönöz a hangdobozoknak. Ehhez hozzájárul a méretes tölcsér, és a mélyközép membrán szövött felülete is, tehát a részleteknek köszönhetően minden téren kapunk valami egyénit. Az egységük elsőre szokatlan lehet, de szerintünk elég mutatós is ahhoz, hogy kellő impulzust kapjunk, hogy megtudjuk, miként muzsikál nekünk.
Profizmus és lendület keresztezve
A Wilson STUDIO 3 hangdobozt márvány állványainkra helyeztük, összekötöttük Marantz, majd később Naim és Parasound erősítőnkkel, csöves CD-lejátszónkkal, QED kábeleinkkel, és a bejáratást követően már következhetett is a meghallgatás, amit kíváncsian vártunk, hiszen a gyártó ezzel a modellel új vizekre evezett.
A Dire Straits nyitó taktusaiban a magassugárzó pontosságára és tapintatosságára kaptuk fel egyből a fejünket. Aztán bekapcsolódott a többi hangszer is, és becsületes basszustartomány kezdett áradni a STUDIO 3-ból, amihez jött Knopfler kicsit zsörtölődő hangja. Az összkép pedig? Enyhén mélytónusú, de mindhárom tartományt becsülettel felvállaló és megmutató hangkép, ami a bejáratás alatt kicsit zárt volt ugyan, de szépen lassan kezdett kinyílni. Nem erőlködött, roppant stabil, határozott volt az előadás, ami stúdiós jellegű is, hiszen nagyon pontos, viszont a mérleg nyelve inkább az otthoni zenehallgatás irányába billent, ami jó pont, hiszen arra a célra szánták. Kellemesen szólt ez a stílusú zene, azt egyértelműen elkönyvelhetjük.
A változatosság kedvéért kellemes Chopin muzsikával folytattuk a sort, ahol a Wilson azt is megmutatta, hogy andalító is tud lenni, hiszen a hangjegyek csak hullámzottak, játszadoztak, kellemesen szórakoztattak. Itt sem kerülte el semmi a figyelmét, de továbbra is az előadók összjátékára fókuszált, arra, hogy hátra dőlve, nyugodtan szippantsuk be a zene tartalmát. Ez nagy szó ebben a kategóriában és ekkora mérettől, tehát az érdeklődésünk egyre nagyobb lett!
Jan Garbarekkel folytattuk a sort, amire fokozottan figyeltünk, hiszen ezt a világot kevés hangfal képes hosszútávon kellő alázattal tálalni. A hangsúly természetesen a szaxofonon volt, a kíséret Chopin-hez hasonlóan finoman, hömpölygőn kapcsolódott hozzá. A kevlár membrán nem vetti félvállról a dolgát, amiben tetemes része volt a nagyméretű mágnesnek is, ezek párosa által a mélyközép tartomány itt is definiált, életerős és telt volt, a magashangok továbbra is finoman és pontosan terjedtek szét a tölcsérből.
Úgy gondoltuk, ideje kicsit megizzasztani a Wilsonokat, ezért Marcus Millert vetettük be, ahol talán még nagyobb hangsúlyt kapnak a díszítések, de még jobban meg kell küzdeni a basszussal, továbbá a ritmikával. A mélyebb tónusú összkép megmaradt, viszont a STUDIO 3 bizonyította azt is, hogy kellően gyors ahhoz, hogy lekövesse a virtuóz játékot. Kicsit jobban is megnyílhatott volna, így több levegőhöz juttatva a zenészeket, de úgy látszik, a stúdiós gyökerek igenis előbújtak, mert a csapatot végig kontrol alatt tartotta, így kisebb helyet szánt nekik, ahol viszont teljes szabadságot élvezhettek.
Az eddig hallottak alapján körvonalazódott a hangdoboz karaktere, ami valóban rokon szálakat mutat a dán stílussal, aminek egyik védjegye ebben a méretben és kategóriában az, hogy testes hangszereket, és izgalmas, kerek előadást nyújtson, a részleteket feltárja, viszont kerülje a feltűnést. Nagybőgőre váltottunk ezek ismeretében, ahol a Wilson igazi hangszerként kezdett el muzsikálni. Továbbra sem tapasztaltuk azt, hogy túldefiniálná magát, és azzal a jelzővel sem élhetünk, hogy túlvállalta volna a szerepét, viszont a határozottságából és az energiából nem engedett. Érzékenységének hála könnyű meghajtani, és halkan is elég domináns volt ahhoz, hogy partnerünk legyen finomabb zenehallgatásban is, ahol azért szeretnénk azt, hogy a hangdobozunk életre keljen. Nos, a STUDIO 3 erre képes volt.
Már jócskán szobahangerő alatt is olyan basszust tálalt, ami meglepett, és bár az elmúlt időben elég gyakran találkoztunk hasonló méretből karakteres hangokkal, erre még mindig felkapjuk a fejünket. Aztán a mélyszekció kicsit visszavonult, pontosabban kellő teret engedett az énekhangnak, ami a megfelelő távolságban volt a mikrofontól. Felsőbb kategória az, ahol egészen a mandulájáig kapunk betekintést a vokalistának, és nem is mindig van rá szükségünk vagy szeretjük ezt, ezért itt nem is vártuk el, tehát elégedettek voltunk. Ráadásul nagyon szépen definiálta a zenészeket, akiknek fizikumát pontosan meg tudtuk határozni. Shirley Bassey hangja itt is elkápráztatott, a zenésztársai határozottan, de lazán követték őt, akárcsak egy hangulatos kis bárban ülnénk. Több hangszer esetében továbbra is lehetett tapasztalni némi zártságot, cserébe viszont kaptunk valódi testet, némi melankóliát, és valami pluszt, aminek köszönhetően az apró hiányosságok ellenére hosszan tudtuk élvezni a zenét. Ez ebben a kategóriában szintén ritka kincsnek számít.
Még az elektronikus és rockzenéhez is bátran közelítettek a hangdobozok, ami elismerésre méltó. Ezekhez a műfajokhoz természetesen több levegő kell, de a STUDIO 3 egyértelműen kisajtolta magából azt, amit a fizikumából lehet. A torzított gitároknál és a lábdobnál, főleg, ha kettő volt belőle, akadt némi hiányérzetünk, tehát nem egy koncert bemutatására fejlesztették ki, viszont feszes tudott maradni, és az ütemet is tartósan, dominánsan diktálta. Szintetikus szerzeményeknél, főleg magasabb hangerőn rendesen odatette magát, ahol a mélytartomány szintén becsületes maradt, ahogyan az apró szösszeneteket sem fedte el semmi. A magassugárzót ismét dicséret illeti, mert pontosan, de nem kimérten dolgozott a tartományában, fülsértő felhangokat nem produkált.
A nagyzenekart ebben a méretben és kategóriában nem szabad erőltetni, így mi sem tettük, de a repertoárunkból azért nem hagytuk ki. A Wilson továbbra sem vérzett el, ami persze annak is köszönhető, hogy teljes értékű előadást nem vártunk el, így azt is leszögezzük, hogy csalódás nem ért minket. Aki megelégszik azzal, hogy az operát vagy az újévi koncertet valamivel kisebb köntösbe öltöztetve hallgassa, és az énekes is visszafogottabban adja elő az áriát, nem fogjuk lebeszélni arról, hogy ezeket a zenéket is hallgassa ezekkel a hangdobozokkal.
Egy jól sikerült hibrid lelkületű hangdoboz a STUDIO 3
Hibrid, és nem azért használtuk ezt a szót, mert divatos, hanem mert a kettős szerepjáték túlzás lenne. A stúdiós eredet letagadhatatlan, tehát pontosságból és határozottságból bőven kaptunk, a terhelést remekül bírta, viszont már halkan is dominánsan szólalt meg a Wilson STUDIO 3. És itt át is térhetünk a zeneiségre, amiből szintén jelentős mennyiséget nyújtott. A fizikai korlátait nem feltétlenül akarta levetkőzni, tehát nem monitorosan közelített az előadáshoz, hanem kellően dominánsan, és erővel, de nem erőlködve. Azoknak is ajánljuk, akik a térábrázolásra és a zenében rejlő részletekre vágynak, és azoknak is, akik egyszerűen csak zenét szeretnének hallgatni. Némi zártságot tapasztaltunk, de az is adott neki egy diszkrét bájt, ráadásul nagyon hosszú távon bele tudott vonni a zene lényegébe. Fekete kivitelben diszkrét, tényleg stúdiós, dió változatban pedig klasszikus értelemben véve szépek ezek a hangdobozok. A magassugárzó hatalmas tölcsérével gyorsabban meg lehet barátkozni, mint az gondoltuk volna az elején.