Wilson Six álló hangfal teszt
2020. április 22., szerda, 05:10
Wilson audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal Wilson hangfal olcsó hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt olcsó hangfal teszt Wilson hangfal teszt
A Horn Distribution jóvoltából megszületett Wilson nevű hangfalgyártó cég termékei közül az elmúlt években szerencsére sikerült megismerkednünk néhánnyal, eredményük révén pedig kézenfekvő volt, hogy a most debütáló Six sorozatot, pontosabban típust se hagyjuk ki.
A gyártó e szerényen árazott termékét úgymond univerzális hangsugárzónak kínálja azok számára, akik szeretnek sztereóban zenét hallgatni, vagy házimozi frontsugárzót keresnek, de szimplán a televízió hangjának terjedelme és minősége is növelhető általa. Mi elsősorban az elsőre fektetjük a hangsúlyt, így hifi láncba illesztettük, tapasztalatainkat ezen a téren szereztük, hiszen szerintünk már első ránézésre is elsősorban erre a szerepre hivatott.
A Wilson Six egy átlagos méretű álló hangfal, amit a 195x1000x306 mm-es méretek, valamint a darabonkénti bő 12 kg-os súly is alátámaszt, az egészet pedig négy darab lekerekített talp tartja.
Speciális, préselt szerkezetű, papírból készült membránokat alkalmaztak a Six-nél, melyekkel gyakran drágább hangsugárzókban is lehet találkozni. Hatalmas előnye ennek a bevált hangszóró konstrukciónak, hogy nagy a szilárdsága, a súlya viszont kicsi.
A membránoknál gumi felfüggesztéseket használtak, amelyek nagy, dinamikus basszust és teljesítmény tűrést tesznek lehetővé. A magassugárzók meghajtó rendszerének magjába neodímium mágneseket építettek be, a nem kívánt hőmérséklet emelkedés elleni védelem érdekében pedig alumínium tekercseket alkalmaztak. A Wilson Six-en a basszreflex port elől kapott helyet, ami lehetővé teszi az elhelyezésének nagyobb szabadságát.
A reflexcső pereme lekerekített, mögötte pedig láthatjuk a tömítőanyagot, aminek mindig is jelentős szerepe van abban, hogy a konstrukció ne zengjen, tehát stabil mélyhangokat hallhassunk. A csatlakozók hátul lent találhatók, normál kivitelűek és aranyozottak, a szorítófejek pedig ferdén felfelé néznek, hogy könnyebb legyen a banándugók beillesztése.
A frontoldal megjelenését kiemelik a hangszórókat körülvevő ezüstszínű gyűrűk, valamint az oldalakon végigfutó, jellegzetesen letört élek, mindehhez jönnek még a csavarok, amiket mostanában divatos elrejteni, itt viszont nem történt meg. Egyáltalán nem baj ez, abszolút illik a membránok alumínium színéhez.
A Wilson Six előlapja speciális, akusztikusan semleges, textilanyaggal bevont műanyagból készült. A klasszikus fekete borításúnak mindegyik oldala azonos színű, míg a világos tölgy fóliázású változatok előlapjainak színe világosszürke. A hangszórórács elég sűrű és stabil darab, és összesen hat helyen, stabilan rögzíthető az előlaphoz.
A Six frekvencia-átvitelét 45 Hz-20 kHz közöttinek adta meg gyártója, az érzékenysége 90 dB, az impedanciája pedig 8 Ohm. Magassugárzóból egy darab 25 mm-es textil dóm került bele, alatta van a kettő darab 165 mm-es mélyközépsugárzó, majd a már említett reflexnyílás zárja a sort. Összességében, ránézésre egy olyan hangdobozt kapunk, ami egyszerre retro egy kicsit, ugyanakkor divatos, tehát valószínű, hogy kiállja az idő próbáját. Nincs is más hátra, mint a hangminőségének megismerése, hiszen elsősorban hangsugárzót szeretnének a vásárlók, nem csupán szobadíszt.
Meghallgatás
A Wilson Six hosszas bejáratást követően nagy teljesítményű elő-végfok párosunkhoz és csöves kimenetű CD-játszónkhoz kötöttük, kábelek terén pedig többet is (QED, Neotech, Triangle, Ortofon) kipróbáltunk.
Annie Lennox - Diva albumával nyitottunk, ahol a Wilson Six már az első hangoknál bemutatta, hogy egyik tartományban sem szenved hiányt. A basszus mély és öblös volt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy hosszabban hallatszottak, mint a felvételen. A hangsugárzó nem feltétlenül a pontosságra törekedett, hanem a 3D-s megformálásra, ami egy picit távol áll ugyan a valóságtól, de abszolút szórakoztató és látványos. Az énekesnő hangja viszont mindvégig érthető és tiszta maradt, és ennél a zenénél bizony ez a lényeg.
David Bowie-tól ezúttal a Blackstar-t nem kockáztattuk meg, maradtunk inkább a jó öreg Sound and Vision-nél, ami azért szintén nem csak egy ujjgyakorlat. Laza, de megfogott tempót diktált a Wilson Six, megtartotta a dal kissé felületes, de igényes jellegét, és még a keverési hiányosságok sem voltak zavaróak. A lüktetés és ritmus végig megmaradt, mi pedig szórakoztunk egy jót. Ebben az esetben lényegében csak ez számít.
George Michael felvételén sem tudtunk az énekbe belekötni, itt is csupán a mélyszekció dorombolása vált enyhén túlzóvá, pedig a hátsó falaktól volt legalább egyméternyi távolság. A közepek tisztasága ebben a kategóriában tökéletesen rendben volt, ahogyan a magashangokat is csak méltatni lehet. A zenészek csapatként működtek együtt, csak a megszokottnál közelebb tették a széküket egymáshoz, némi levegő bizony még elfért volna.
A Whiskey in the Jar-t ezúttal a Thin Lizzy, nem pedig a Metallica játszotta, és az eredeti felállásnak a Wilson is jobban örült. Phil Lynott basszusgitárja itt is kicsit túlfolyt, de a zene jellegéhez még passzolt is. A dalszerkezetet így a hangsugárzó nem tépázta meg, maradt a sodró, de kissé felelőtlen előadás, ami ehhez a dalhoz kell. Zsigerből jött a rock, nem pedig producerek kreálták, ez a felállás pedig nagyon is feküdt a Six számára.
Pavarotti Nessun Dorma-ja jött ezután, és kíváncsiak voltunk, hogy mi is a közönség sorsára jutunk-e, tehát néhány könnycsepp legördül majd az arcunkon. A hatás ugyan nem volt ekkora, de a Wilson a zseniális előadással meg tudott birkózni. Termete, hangszórókészlete, és specifikációi adottak hozzá, de mindez bizony nem elég egy ilyen kvalitású előadás méltó prezentációjához. Azt kellett megállapítanunk, hogy a Wilson-nak nincs semmi oka szégyenkeznie, a kategóriájában abszolút helyt állt. A falak közelségét - az oldalsókét is - messze kerüljük el, és akkor nem kényszerítjük feszengésre Pavarotti-t. Néhány sor után Ő is rájött, hogy ez most nem élő koncert, és nem is fészkelődött tovább, hanem magabiztossá vált, a Wilson pedig mindazt átadta, amit egy 130 ezer forintos handobozpárnak illik átadnia. Nem többet, de nem is kevesebbet, és ez szép teljesítmény.
A Rush Roll the Bones albumával zártuk a sort, és meglepő módon a Wilson itt érezte magát a legkomfortosabban. A basszusgitár nem szabadult el, a középhangok helye a megszokott volt, és szerencsére az énekes sem karcolta az eget az adottságaival. A progresszív rock lazább korszakának dalszerkezete enyhén precíziós maradt, ami ezzel a stílussal jár, az egyensúly a zenészek között stabil volt, a mélyhangok túlburjánzása nem volt érzékelhető. Talán egy picivel több lendület elfért volna még, de abban az esetben, ahol a dobost a "Professzor" névvel illették, ez az elvárás nem is feltétlenül illő.
Összegzés
A Wilson Six egy olyan álló hangfal, ami 130000, akciósan pedig 100 ezer forintos pár árával a kategóriájának egyik stabil tagja. Nem emelkedik ki tulajdonképpen a többiek közül semmivel, de minden téren hoz egy szintet, ami által jólesik hallgatni vele zenét, a stílusok között pedig nem válogat. Ez pedig nagy szó. A mélyhangok néha ugyan elszabadulnak, ami házimozi frontsugárzójaként jól is jöhet, sztereó zenehallgatásnál viszont néhány esetben, pontosabban hosszútávon okozhat némi zavart. Talán több csillapítóanyaggal lehetett volna a basszust határozottabbá tenni, de valószínű nem akarták. Ahogyan cikkünk elején leírtuk, a Wilson a Six modelt házimozira, televíziók hangosítására, valamint zenehallgatásra ajánlja. Mi ezt a sorrendet a hallottak alapján megfordítjuk. A mélytöbblet ugyan jól jöhet az első kettőnél, viszont korántsem okoz akkora hátrányt, hogy csak azokra a szerepekre kárhoztassuk őket. Mindenkinek bátran ajánljuk, aki ennyi pénzért keres kellemes, de nagyvolumenű hangsugárzót, a hallgatói helység pedig legalább 20 m2, és a bútorzat lehetővé teszi, hogy ne szorítsuk őket sarokba. Azt ugyanis nem fogja szeretni.