Velodyne Deep Blue DB12 aktív mélyláda teszt

2021. szeptember 2., csütörtök, 23:05

Velodyne audio házimozi hangfal mélyláda szubláda subwoofer aktív mélyláda házimozi mélyláda Velodyne mélyláda Velodyne subwoofer hangfal teszt mélyláda teszt aktív mélyláda teszt Velodyne mélyláda teszt

Az egykor szebb napokat látott amerikai mélyláda gyártó, a Velodyne Acoustics, egy hosszú tárgyalási folyamat eredményeként 2019-ben a korábbi németországi disztribútor, az Audio Reference tulajdonába került. Az újjáéledt vállalat a belépő kategóriát a Deep Blue szériával szeretné meghódítani, amelynek második legnagyobb, DB12 modellszámot viselő darabját teszteltük. Nem csalódtunk!

Régi dicsőség

1983-ban, amikor David Hall az USA-ban megalapította a céget, a szubládák aranykorában mondhatni csak ők és a még korábban indult M&K Sound voltak a piacon. Csúcsminőséget és számos újítást kínáltak, amelyre a kereskedők az egyetlen elképzelhető módon reagáltak - felvették a Velodyne-t a kínálatukba és ha egy vásárlónak aktív mélyládára volt szüksége, akkor jött a kézenfekvő ajánlás (kb. Velodyne vagy M&K) és az elégedett felhasználók száma pedig egyre csak növekedett. Az M&K - részben a kínai hamisításra hivatkozva - 34 év működés után 2007-ben csődöt jelentett (a vállalat azóta újra működik), David Hall (és cége) viszont tovább növekedett. A Velodyne egymagában több szabadalmat jegyez, mint a többi mélyláda gyártó együttvéve: pl. szervo vezérlés (1984), zárt kialakítású gyorsulásmérő (1984), dual-tandem lengőtekercs (1995), energia visszanyerő D osztályú erősítő (1995). A sornak nincs vége: a Velodyne nevéhez fűződik a világ első egy hangszórós, 28 liter űrtartalmat nem meghaladó mélyládája (HGS 10), az első távvezérelhető, az első digitális gyorsulásmérővel szerelt, de az első, egyetlen érintéssel beállítható digitális szobakorrekciós rendszerrel szerelt szubláda is.

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy David Hall-nak, a zseniális tervezőnek hála a Velodyne folyamatosan szárnyalt. Hosszú éveken át tartott egyeduralmuk, míg aztán sorra más szereplők is beléptek a piacra, hiszen a konkurencia is szeretett volna magának szeleteket hasítani a szubtortából. A 2010-es évekre már számtalan gyártó versengett a vásárlók kegyeiért, a Velodyne pozíciója folyamatosan gyengült. Először csak piacvezető szerepüket vesztették el, majd számos - utólag persze könnyű okosnak lenni - helytelenek bizonyult piaci döntés nyomán végül a tulajdonosok már a gyártás beszüntetését fontolgatták. Közben David Hall figyelme egyre inkább másik vállalatára, a 2016-ban alapított Velodyne LiDAR-ra irányult, amely önvezető járművekben és ipari robotokban használatos 3D szenzorok gyártásával foglalkozik.

Úgy tűnt tehát, hogy a legendás szubláda gyártónak végleg befellegzett és ők is eltűnnek a süllyesztőben, de Mansour Marmaghani az Audio Reference tulajdonosa, aki Németországban 20 éven át látta el a márka képviseletét, szerencsére máshogy gondolta. Hall és Marmaghani egy a színfalak mögött zajló hosszú, mintegy egy évet átölelő tárgyalási folyamatra tettek pontot 2019 novemberében, amikor a Velodyne végül a meglévő árukészlettel, tartalék alkatrészekkel, szabadalmakkal, tervekkel és a gyártáshoz szükséges szerszámokkal együtt, tehát gyakorlatilag szőröstül-bőröstül az Audio Reference tulajdonába került. A jövőbeni fejlesztéseket már a német fejlesztők tartják kordában Hamburgban, akiknek munkáját pár egykori amerikai kolléga is segíti. Az Audio Reference-nél nem is lehetne tehát jobb kezekben a Velodyne, akik azóta új életet leheltek a márkába és egy új belépő sorozatot is piacra dobtak, amely alapvetően a korábbi sikeres SPL széria utódja és a Deep Blue fantázianevet kapta. A korábbi, kedvező árú Impact család utódok nélkül került ki a kínálatból, amit helyes lépésnek tartunk, valahogy kilógtak a sorból.

A Deep Blue széria négytagú, 8, 10, 12 és 15 colos zárt modellből áll, melyek közül mi a 12-est teszteltük.

Külső és belső tulajdonságok, csatlakozók

Minden felesleges sallangot nélkülöző, a végletekig letisztult, már-már puritán megjelenés jellemzi a Velodyne DB12-t és a "szokásoshoz" képest a 35x37x38,8 cm-es láda valamelyest alacsonyabb tömegű: 13 kilogrammot nyom. Szemlátomást a gyártó csak arra figyelt, ami igazán lényeges, semmi extra: korrekt megépítésű MDF doboz, egyszerű fekete fóliázott bevonat (a DB12 csak fekete színben kapható), egyszerű talpak, de az előlap tekintélyes, megduplázott vastagságú, 52 mm-es.

A doboz belsejében nem találtunk extra merevítést, magára az MDF konstrukció szilárdságára, a hangszóróra/erősítőre és a csillapításra bíztak mindent. A puritán megjelenés persze önmagában nem ok a pontlevonásra. A polipropilén erősítésű, nagy kitérésű membránnal szerelt hangszóró a specifikáció szerint 305 mm (12 col) átmérőjű, dupla ferrit mágneses, tekercselése 4 rétegű (65 mm), dupla hűtésű, lemezkosaras. Utóbbi hallatán felszisszenhetnénk, de a kivitele masszív, a nem titkolt költségcsökkentés ellenére sem kelt olcsó hatást.

A roppant merev membránú hangszóró teljesen az előlapba van süllyesztve, de textil bevonatú védőburkolata egy kis fül segítségével könnyen eltávolítható. "Belépő széria" lévén, a Velodyne védjegyei közül több minden kimaradt, így a DB12 nem szervo vezérelt, nem távvezérelhető és nincs ekvalizálási lehetőség sem. Az eddig ismertetett jellemzők közül az árkategória miatt mindeddig csak a lemezkosár miatt húztuk fel a szemöldökünket - bár ez inkább csak magának a ténynek szólt, szemrevételezve nagyon is jó minőséget sugárzott - de a hátlapon a magas szintű bemenetek nikkelezett csíptetős csatlakozóin már a szemünk is elkerekedett. Szerintünk jobban tették volna, ha ezek inkább lemaradnak, főleg annak fényében, hogy a vonalszintű és LFE bemenetek aranyozott RCA aljzatai teljesen korrekt minőségűek és megfelelnek a kategóriának. Hiányzik viszont a szimmetrikus bemenet, de ezzel ez a Velodyne nincs egyedül.

A szokásosak: hangerő, keresztváltási frekvencia, fázis-állítási lehetőségek állnak rendelkezésre, használatuk magától értetődő. A beépített erősítő nem a manapság szokásos D, hanem AB osztályú, RMS teljesítménye 350 W, csúcsban 850 wattra képes. A frekvencia-átvitelt (± 3 dB) a gyártó 26-140 Hz között adta meg, a láda tudja is ezt, a táblázatban szereplő 15 hertzes alsó határfrekvencia inkább tájékoztató jellegű adat.

A megépítés tehát korrekt, de a Velodyne előéletének és a DB12 árának függvényében egy picit talán még jobbat vártunk, de úgyis a meghallgatás dönt el mindent és a szép külső/belső mit sem érne, ha a kapott hang gyenge, de erről szó sincs.

Tesztkörnyezet

A Velodyne DB12 egy forgalmas tesztidőszakban érkezett hozzánk: Zidoo UHD3000, Zappiti 4K HDR Audiocom Edition médialejátszók, Marantz SR7015, NR1711, Yamaha Aventage A2 házimozi erősítők, DALI RUBICON hangfalszett, POWERGRIP YG-2 tápszűrő, AudioQuest Rocket 88/SLiP hangfalkábelek, Vodka 48 HDMI kábelek, Monsoon, Blizzard tápkábelek, Boxer és Husky szubkábelek társaságába került. Minden konfigurációban jól teljesített, de az AQ Husky és Blizzard kombinációval különösen. Mivel ez a kábelezés hallhatóan kihozta belőle a maximumot, nem is váltottunk másra. A DB12 kritikus meghallgatására hosszú és alapos bejáratást követően került sor, az említett három erősítő mindegyikével megdolgoztattuk, de leghosszabb ideig a Marantz SR7015-tel működött.

Meghallgatás

Gerard Butler a Greenland-ben építőmérnökként is megoldja az előtte álló feladatot. Csakúgy, mint a Velodyne: a kiömlő kerozin belobbanása után a repülőgép robbanása elementáris erővel, mondhatni megrázta a szobát, mint ahogyan a szétrobbant üstökös darabjának lezuhanása utáni robajlás, amit később szinte felülmúltak a megolvadt és kisebb tűzgömbökké váló meteorszerű "szőnyegbombázás" előli menekülős jelenet során a sorozatos becsapódások robbanásai. Ezeknek az effekteknek a megszólaltatása kiválóan sikerült, a Velodyne DB12 nem keltett könnyűsúlyú benyomást, ellenkezőleg: nagyvonalúan adagolta a basszust, de egyúttal fegyelmezett, kontúros, megfogott karakterrel. A hangerő növelése sem volt ellenére, sőt, könnyedén vette az akadályt, a hangnyomás tekintetében nemhogy összhangban volt a méretével, hanem azt meghazudtolva nagyobbat szólt. A repülőgépet ért lökéshullámot velőtrázóan tolmácsolta, de az eközben a gép motorjának meghibásodása miatti morgás, majd a becsapódás is elementáris erővel érkezett, sőt ezt képes volt fokozni azzal, amikor a meteor tűzgömbje áthaladt az égen - az eseményt kísérő hangorkán valósággal a székbe szegezett! (Közbevetőleg: a filmzene alatt sokszor hittük, hogy a Need for Speed-et nézzük, de végül nem jöttek a sportkocsik, mindazonáltal Nathan Furst esetleg feltehetne pár kérdést David Buckley-nek, hacsak nincs egy mindeddig titkolt együttműködés közöttük.) A Velodyne DB12 doboza első pillantásra meglehet nem a legbizalomgerjesztőbb, puritánsága nem azt a jól kidolgozott, pontos hangot vetíti előre, amivel végül szembesít. A megszólaltatott hangok azonban a puritán megjelenésből mit sem mutattak és a hangszóró is inkább a merevségéből adódó pozitív jellemzőket, mintsem a lemezkosár és a belső extra merevítés hiánya miatt bevallottan némi előítélettel várt negatívumokat vonultatta fel. El kell ismernünk, hogy ezek tudatában picit kerestük a hibát, de nem igazán találtuk. A Velodyne nem felejtette el a leckét, még mindig tudnak mélyládát építeni.

Az Oblivion (Feledés) egyik kezdő jelenetében, amikor az űrhajó leszállt az egykori Superbowl-nak helyt adó stadion gyepszőnyegére, mindez egy erős, intenzív hangorkán kíséretében történt, megfogottan, energikusan és a hangnyomás tekintetében is példamutatóan. A következő jelenetsorban a drónok lövéseinek hangja is kidolgozott, a hangzás pedig a szó szoros értelmében robbanékony volt. A zárt kialakításnak csak az előnyeit élveztük, a pontosság, és a nagy teljesítményű erősítő miatti kontroll és könnyedén elért hangnyomás végig fenntartotta érdeklődésünket.

Az Inception/Eredet alkalmával a DB12 már a kezdő képsoroknál letette a névjegyét, nem teketóriázott. Ugyanakkor nem az elsöprő erejű brutalitással operált, hiszen ahhoz méretei nem lennének elégségesek, "mindössze" az első hangtól egyértelművé tette, hogy lehet rá számítani, nem fog cserbenhagyni, sőt, megint csak nagyobbnak hatott, mint amit ránézésre sejtetne. Energikusan dolgozott, egy percre sem keltett könnyűsúlyú benyomást, mondhatni itt is méreteit meghazudtolóan adagolta a basszust, ami (a pontos beállítás miatt) soha nem lett sok vagy túlzó, de ehhez a finomhangolásra is szükség volt. Az összeomló álom közben, amint az épület összedől, betör a víz és fokozódik a robaj, a Velodyne az energiaszint és a hangerő növekedésével is gyors és megfogott maradt, de itt már a hangdoboz enyhe rezonanciája, saját hangja rövid időre megjelent, csakúgy, mint Ariadne első "tréning álma" során, amikor erős robajok kíséretében szétrobbannak az épületek oldalfalai. Az alacsony tömeg és a plusz merevítés hiánya miatt rosszabbra számítottunk, voltaképpen meglepett a kapott hangzás, nem tudjuk, hogyan csinálják, nyilván ők igen. A nyújtott produkció tehát jeles, de az árcédula alapján ez el is várható.

A zenék tesztelésekor ez alkalommal kifejezetten a basszusgitároknak és a bőgőknek adtuk a főszerepet. John Patitucci: La Mistura Fina lemezéről a Bate Balaio egy ritmikus monoton basszusgitár alapra épül. A mély húrok megfelelő dinamikával, de egy picit elnagyolva, kidolgozatlanul hallatszanak, kevésbé kottázhatóak a hangok, de odafigyelve azért megvannak. A Samba School-ban mind a 6 húr teljességében ki van játszva, itt főleg azt figyeltük, hogy mennyire olvad bele a szubbasszus a hangképbe, miközben Patitucci a kibontott akkordok induló mélyhangjait fogja le. A legprecízebb beállítás mellett és 60 Hz-es vágásnál alig élt külön életet a Velodyne, szépen működött együtt a rendszerrel, nem dominált, a felvételnek pedig ennek megfelelően szép, telt, dús megszólalást adott.

Esperanza Spalding egész fiatalon egy őstehetség volt, mára pedig talán a legismertebb női jazz bőgőssé vált. A DB 12-vel az Unconditional Love basszusgitárja kicsivel nagyobb volt, mint a valóságban, de ritmusos, nem folyt el, a lábdobbal együtt is szépen hallható volt az alap, sőt, szinte kottázható az 5. húron az alsó C és H is. Minden szempontból egy vastag, telt, erőteljes hangot kaptunk.

Chris Jones: Fender Bender-je talán az egyetlen állandó szubbasszus tesztanyagunk, ami a gyors akusztikus gitár és basszusgitár unisono-ja miatt tökéletesen alkalmas a hangok sebességének, kontrolljának és precizitásának - vagy mindezek hiányának - megmutatására. Itt Jones és Grishka Zepf játéka oktávpárhuzamban van, a két gitáros hajszálpontosan ugyanazt a dallamot játssza, csak Jones mindezt egy fémhúros Martin akusztikus gitáron, Zepf pedig elektromos basszusgitáron. Még a kalibrálás és bejáratás előtt ezzel a számmal hallgattunk rá a DB 12-re, de ég és föld a bejáródott és kalibrált előadás. Zepf basszus játéka lehetett volna még definiáltabb, de a Velodyne szépen adagolta az alapvetően meleg tónus és a száraz, matekosabb előadás elegyét.

Brian Bromberg: Yes or No? c. száma egy gyors swing, ahol a szaxofon és a dob tempóját a valóságban metronóm pontossággal hozza a bőgő és ez a DB12-vel is szépen hallatszott. A dal roppant energikus, amelyben a Velodyne a dinamika és a precizitás tekintetében egyaránt partner volt, még ha az utóbbi szempontjából némileg el is maradt a tökéletestől. A kontúrok viszont szinte hibátlanok voltak, ezért a szám címében feltett kérdésre a válaszunk: yes!

Összegzés

A Velodyne Acoustics pedigréje jót sejtetett, de a DB 12 kisebb tömege, puritán megjelenése azért nyomokat hagyott bennünk, és a tesztelés előtt bármennyire is minden készüléknek tiszta lappal kellene indulnia, mégis ott motoszkált bennünk a kisördög - mi lesz ebből? A meghallgatások aztán mindent gyorsan helyre tettek és bebizonyosodott, hogy a Velodyne-nál tényleg nagyon tudják, mitől döglik a légy, nem felejtettek el szubládát gyártani és a DB12 csakhamar minden kétségünket eloszlatta. Bevalljuk, megjelenése alapján nem vártuk azt a nagyon jó hangminőséget tőle, amivel végül megörvendeztetett, hiszen nagyobb tömegre, vastagabb doboztestre számítottunk, amelyről a tesztelések során aztán csakhamar elfeledkeztünk, mert a hangban mindez nem vagy alig volt tetten érhető. Elcsépelt frázis a "sokkal nagyobbat szól, mint amekkora", de a DB12-re tökéletesen illik: képes megremegtetni a falakat és a kanapét ha arra van szükség, de halkabban hallgatva is szépen belesimul a hangképbe. Jelenlétére mindig érvényes marad a zárt kialakításból eredő pontosság, amelyet egyedül sztereó üzemmódban érhet némi kritika, de ez a hiányosság sem számottevő. Magunk is meggyőződhettünk róla, hogy az Audio Reference kezeiben a Velodyne jó helyen lesz, pláne, hogy a Deep Blue igazából a belépő szériájukat képviseli.