Polk Audio Signature S55 álló hangfal teszt
Egy magabiztos amerikai
2017. február 20., hétfő, 13:45
Polk Audio audio hifi hangfal hangszóró Polk hangfal hifi hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt Polk hangfal teszt Polk Audio hangfal Polk Audio hangfal teszt
A Polk Audio Signature sorozata egészen friss szereplő a piacon. Tavaly év közben jelent meg, és év végétől már hazánkban is megvásárolhatóak az elemei. Amerikai, kissé old school jellegű dizájnja alatt modern konstrukció lapul, kíváncsian vártuk mit eredményez e kettő kombinációja?
Modern konstrukció retró beütésekkel
A nyolc tagot számláló Signature Series elemeiből változatos sztereó és házimozi rendszerek állíthatók össze. A teljes szériáról korábban már megjelent egy ismertető cikk a honlapunkon. Jelen tesztünkben a három állódoboz közül (S60, S55 és S50) a középső párosát hallgattuk meg, amely 280 ezer forint alatti árával szimpatikus árszintet képvisel.
A hangfal friss tervezésű, ízig-vérig modern konstrukció, ugyanakkor a tetőlap lekerekített éle az '50-es évekbeli amerikai háztartási készülékek formavilágát juttatja eszünkbe. Ezt a műszaki-retró érzetet hangsúlyozzák a frontoldalon található, szándékoltan el nem rejtett imbusz fejű csavarok is. Rögzítő feladatukon kívül még egy további funkciójuk is van, a takaró selyem mágneses felerősítésű kerete ezekre az apró csavarfejekre tapad fel.
Bár a több mint egy méter magas oszlopok kiképzése nem mutat extrém formai megoldásokat (ívelt, vagy összetartó oldallapok), de gondosan kivitelezett, vastag MDF lapokból épített masszív konstrukció, erőteljes belső merevítésekkel. Az oldalra kinyúló, strapabírónak tűnő lábazat parkettabarát módon gumi tappancsokat kapott, amelyek stabilan és csúszásmentesen tartják meg a majdnem 20 kg-os dobozokat. A hátoldali dupla csatlakozó-páros kettős kábelezést teszt lehetővé. Ezzel manapság elég ritkán találkozunk ezen az árszinten, dicsérendő tulajdonság, még ha valószínűleg túl sokan nem is fognak élni ezzel a lehetőséggel ebben a kategóriában.
A visszafogott árképzésből adódóan meg kell barátkoznunk néhány minőségi anyag (pl. furnér borítás) hiányával. A dobozokat dió mintázatú fólia takarja, de szerencsére nem a természetellenesen koromfekete fajta, hanem szürkés árnyalatú. Az külön öröm, hogy az előlap már nem fóliázott, hanem matt felületű, a felső részén fényes műanyag betéttel. Ennek is köszönhető, hogy az S55 nem egy bóvli, fautánzatú hasábnak tűnik, nem akar többnek látszódni, mint ami: egy korrekt anyaghasználatú, alsó középkategóriás besorolású hangfalnak. Ezt az identitását viszont büszkén vállalja is (mit vállalja, egyenesen hirdeti), a dómsugárzó hullámvezető tölcsérére felvitt "amerikai hifi" és "alapítva 1972-ben" feliratokkal. Európai szemmel talán kicsit túl magamutogatónak tűnik ez a megjelenés, de el kell ismerni, jól áll neki.
A hangfal kétutas, basszreflex konstrukció, egy magas és két mély/középsugárzót tartalmazó hangszóró készlettel. A membránok anyagának megválasztáskor a Polk Audio nem fémötvözeteket, hanem mindkét típus esetén speciális műanyagokat részesített előnyben. A magassugárzó dóm kivitelű, és terilén (ez egy jellegzetes fajta poliészter) membránú. A lágy selyem vagy szövet dómoknál jóval szélesebb frekvencia-átvitelre képes, felső határértéke 40 kHz.
A mélyközép hangszórók membránja pedig mica (becsületes magyar nevén csillámkő) ásvánnyal erősített polipropilénből készült. A reflexnyílás kiképzése nem a leggyakrabban alkalmazott megoldásokat követi: nem előre vagy hátra sugároz, hanem a padló felé. A Power Port elnevezésű technológia lényege a rendkívül nagy átmérőjű nyílás (a turbulencia csökkentése érdekében) és az alatta elhelyezett homorúan ívelt kúpos idom. Ez tereli a hanghullámokat a helyiség minden irányába, egyenletesebb eloszlást biztosítva a mélyhangoknak.
A keresztváltási frekvencia 2500 Hz, az érzékenység 90 dB, aminek köszönhetően már egészen alacsony, 20 wattos erősítő teljesítménytől ajánlható a hangfalak használata, ugyanakkor jól is terhelhetőek. A termékismertetőben külön kihangsúlyozzák a szabadalmaztatott keresztváltó technológiát, melynek köszönhetően jóval kiterjedtebb területen lehet élvezni a sztereó hangképet. Az ideális hallgatási hely nem korlátozódik le egyetlen pontra, a "sztereó szék"-re, vagy eredeti megfogalmazásban a "sweet spot"-ra. Ezt a meghallgatáskor ellenőriztük is, hogy milyen eredménnyel, az hamarosan kiderül. Egy kis öndicséret más téren sem idegen a Polktól, azt is fontosnak tartják kiemelni, hogy a hangdobozok támogatják a Hi-Res Audio felbontást, illetve kompatibilisek a legfrissebb DTS és Dolby hangformátum szabványokkal. Az első kijelentés még úgy-ahogy értelmezhető a magassugárzó 40 kHz-es felső határfrekvenciájának tükrében, de a második esetben már nagyon kreatívan kell gondolkodnunk, hogy szoros összefüggést találjunk a filmes hangsávok kódolási formátuma és egy analóg hangképző eszköz között.
Meghallgatás
Pege Aladár albumán a legelső benyomás nem is a főszereplő bőgő hangjához kapcsolódott, hanem hogy mennyire karakteresen szólalt meg a szaxofon. Fémes ércesség (de nem bántó karcosság) jellemezte a hangzásvilágát. Erőteljes, határozott orgánuma lendületesen húzta magával az egész előadást. A széles, jól felépített színpadon pontosan behatárolhatóan helyezkedtek el a zenészek. Próbára téve a sztereó színpad stabilitását, jobbra/balra elmozdulva az ideális pozícióban levő "sztereó szék"-ből, a hangtér egészen jól megőrizte koherenciáját. Azt túlzás lenne állítani, hogy teljeséggel ugyanolyan jól definiált maradt, de a két S55 olyan hangzást valósított meg, amely kevésbé érzékeny, mint néhány nála jóval drágább, de háklisabb hangfal által létrehozott tér, ahol drasztikus romlás érezhető a legkisebb helyzetváltoztatás esetén is.
Az elsődleges szerepet játszó bőgő tömör, telt basszusai, anyagszerű jelenléte masszív alapot biztosítottak a teljes előadáshoz. Ugyanakkor a mély- és a középtartomány közötti átmenet nem mindig harmonikusan valósult meg. Az izmos és feszes szubtartomány nem kiegészítette a magasabb régiót, mint egyenrangú partner, hanem inkább önálló életet élt. Úgy jellemezhetnénk a tapasztaltakat, mintha egy nem elég precízen összeállított 2.1 rendszert hallgatnánk, ahol az állványos hangsugárzókat kiegészítjük egy nagy erejű mélyládával. Így olyan rendszert kapunk, amely rendelkezik a kellő erővel, a műfajtól függő ritmushangszerek (basszusgitár, bőgő, dob) testesen, kontúrosan szólalnak meg, de néha túlzottan döngővé válik az alsó szegmens.
Andreas Vollenweider: White Winds korongján eleven, világos, szélesen kitárulkozó hangzást valósított meg a két hangfal. A dómsugárzók lehetőséget kaptak a bizonyításra, légiesen áttetsző magastartományt jelenítettek meg, amely a semleges középvonaltól inkább a keménység irányába mozdult el. A megpendített húrok gyors tranzienssel indítottak, és hosszú, egyenletes lecsengéssel haltak el. A kevés énekbetétnél tetten érhető volt egy kis visszafogottság, vagy fedettség. Az album keveréséből adódóan nem realisztikus sztereó kép épült fel, (gyakorlatilag egyetlen hangszer tölti ki a két hangfal közötti teret), de a korábbiakhoz hasonlóan jól definiáltnak, precízen konstruáltnak éreztük. Itt nem az egyes zenészek, hanem a hárfa húrjai szólaltak meg más-más pozícióból, egyértelmű irányhatással.
Rockzenén igazán elemében érezte magát a hangfal-páros. Ha a lemez nem tartalmazott túlhangsúlyozott basszust, akkor nem jelentkezett a Pege albumon tapasztalt anomália, a frekvencia tartományok kiegyenlítettsége nem borult meg egyik irányba sem. Egy-két reggae CD-n fordult elő ismét, hogy túldimenzionálttá vált a ritmusszekció, függetlenítve magát az énektől és a többi hangszertől. Ettől eltekintve, a két S55 határozott stílusban, erőteljesen odatette magát, ha kellett, a nagydinamikájú részeknél sem fulladtak ki. Túl nagy hangerőn kezdtek harsánnyá válni, de ilyenkor már messze túlléptük a "szomszéd-barát" hangosságot. Elektronikus műfajon a White Winds-hez hasonló, energikus, lendületes hangképet produkáltak, széles, jól áttekinthető térleképzéssel.
Nem képezte a teszt részét, de a hangfalakat házimozi összeállításban is próbára tettük. Ekkor a hangfalcsalád két centersugárzója közül a keskenyebbik, egy Signature S35 egészítette ki a szettet. Mélynyomó nélkül, 5.0 elrendezésben főleg zenés filmeken hallgattuk őket, és próbáltunk még teljesebb képet kapni a hangkarakterükről. A Jesus Christ Superstar - Live Arena Tour vagy a The Boat That Rocked (Rockhajó) betétdalai visszaigazolták addigi észrevételeinket. Tiszta, jól artikulált ének, erőteljes (kissé keménybe hajló) magasak és robusztus (néha túlhangsúlyos) basszusok. A rockzenei CD-kről megismert dinamikus, energikus jelleggel találkoztunk újra.
Egyenleg
Egy magukat deklaráltan a hifi osztályba pozícionáló hangfalpár esetén inkorrektség lenne audiophile vagy annak megfelelő mércével minősíteni az általuk nyújtott teljesítményt. Így most arra kell választ kapnunk, hogy Signature S55 páros megállja-e a helyét egy jó minőségű, izmos hifi rendszerben, vagy egy középkategóriás házimozi frontsugárzójaként? A szóvá tett néhány probléma ellenére magabiztos, lendületes hangzást tapasztaltunk mindkét elrendezésben. A tiszta, torzításmentes (ésszerű hangerő határok között) hangkép alapján egyértelmű igen a válasz.