Sennheiser HD 2.10, HD 2.20s és HD 2.30i fejhallgatók tesztje

Aki a kicsit nem becsüli, olvassa ezt!

2016. november 17., csütörtök, 21:25

Sennheiser audio hifi fejhallgató hifi fejhallgató mobil fejhallgató Sennheiser fejhallgató olcsó fejhallgató fejhallgató teszt hifi fejhallgató teszt mobil fejhallgató teszt Sennheiser fejhallgató teszt olcsó fejhallgató teszt

Szinte teljes egészében átalakult a Sennheiser mobil, utcai felhasználásra szánt fejhallgatóinak „budget” kategóriájaként ismert 200-as termékcsalád. Az újoncokat kipróbáltuk, és most jól bemutatjuk.

A változás jó

Az új generációt már nem nevezhetjük "kétszázas" családnak, mivel a kettes után kis pontocska választja el a következő két számjegyet. A másfajta jelölés több szempontból is logikusabbá teszi a megkülönböztetésüket és egyfajta összefüggést sejtet a fülesek és a mobileszközök világa között. Mindössze néhány hónapja teszteltük a Sennheiser megfizethető, mindennapi felhasználásra szánt fejhallgatóinak előző generációját, ezért sokkal könnyebben észre tudtuk venni az újoncokon alkalmazott frissítéseket. A 2.00 típusok külleme szinte minden tekintetben változott, és szerencsére csak pozitív értelemben. A számunkra leginkább tetsző újítás, hogy végre összecsukhatjuk őket, mindhármat.

A fejpánt egyetlen, összefüggő C-betűt formázva húzódik jóval tovább a hangszórókamrák síkjánál. Így ha méretet akarunk állítani, akkor nem a támasztékot kell teleszkóposan széthúzni, hanem a beágyazott sínen húzhatjuk föl és le a kapszulákat. A fülesek mechanizmusa nagyon egyszerű, készülékházuk a csavaroktól eltekintve teljesen műanyag, mégis az összkép jól sikerült. A legkisebb (2.10) verzión kívül elsőre tényleg nem gondolnánk, hogy profán szóval élve filléres eszközökkel van dolgunk.

A keskeny, túlnyúló fejpánt modern arculatot ad a fejhallgatóknak, és nélkülözi azt a sajátos "Sennheiser stílust", amit a korábbi generáción láthattunk. Akárki is volt a dizájner, jó munkát végzett, mert az emblémáktól eltekintve nem tudnánk kitalálni, hogy mely gyártótól származnak. Egyszerűen jól néznek ki. A hangszórókamrák formája, vonalvezetése akár kecsesnek is nevezhető, a kerekded oldallemezes, ovális alak láttán nekünk egyből a MOMENTUM On-Ear jutott eszünkbe, de a hasonlítgatás talán csak szakmai ártalom.

A három fejhallgató csak apróságokban különbözik egymástól, viszont ár, dizájn és funkcionalitás terén is vannak eltérések. A legkisebbnek számító 2.10 mechanizmusa és készülékháza is kezdetlegesebb, megmunkálása kevésbé igényes, jóllehet, csúnyának ezt a fülest sem mondanánk, csak nem kimondottan szép. Kamráinak felfüggesztése inkább klasszikus jellegű (a pánt áthalad rajtuk), fejpántjának "párnázása" lényegében csak egy műanyagra rögzített gumiszalag. A középső (HD 2.20s) típus egyrészről megadja a manapság kulcsfontosságú, iOS és Android eszközökkel egyaránt kompatibilis mikrofonos headset modult. Másfelől a legkisebb testvértől eltérően, rajta nem két, hanem csak egy oldalon befűzött vezeték található, amely végighalad az összehajtható fejpánt belsejében a túloldali hangszórókig. Ez a füles már láthatóan csinosabb, az újfajta mechanizmussal rendelkezik, és pántjának belső oldala is lágyabb, annak ellenére, hogy ugyanúgy gumi borítja.

A trió legnagyobb tagja (HD 2.30i) elsősorban a manapság gyártott Apple mobileszközök domináns fehér-arany színvilágával, másfelől a vezetékére integrált, háromgombos mikrofonos headset modullal tér el a többiektől. Egyedül a 2.30 rendelkezik moduláris kábellel, ami látszólag elhanyagolható extra, a kábel sérülése esetén viszont sokat egyszerűsít a javítás folyamatán, jobban mondva szükségtelenné teheti a szervizelést.

Használat, komfort

A két kisebb modellről értelemszerűen hiányoltuk a moduláris kábelt, persze valamilyen kompromisszumot meg kell határozni a pénztárca kímélő fejhallgatóknak is. Az összecsukható kivitelt viszont díjaztuk, és valószínűleg még jobban fognak örülni neki a hölgyek. A HD 2.00 fülesek ugyanis kellően kecsesek és letisztultak ahhoz, hogy szégyenérzet nélkül, a klasszikus fejhallgatókra jellemző bumfordiság nélkül vidáman viseljék őket. Használaton kívül pedig egy nagyobb kabátzseb, retikül vagy oldaltáska ideális tároló lehet, persze úgy, hogy a fülest előtte a mellékelt szövet batyuba tesszük (A HD 2.20s és a HD 2.30 mellé kapunk védőzsákot). Máskülönben a pántidom fényes külsejét könnyen összekarcolhatjuk.

A fülpárna mindhárom típuson, az elődökkel megegyezően nem a szokásos "fánk" forma, hanem egy egybefüggő szivacslemez, amelyre oldalirányból műbőr borítást húztak. A hangáteresztő nyílás átmérője csaknem kétszer nagyobb lett a korábbi típusokéhoz képest. A fülesek komfortja jónak mondható, illetve a HD 2.10 ilyen szempontból csak átlagos volt. A mi fejünkre valahogy nem tudott tökéletesen felfeküdni, hangszórókamrái mindig egy picit éreztettek valamilyen ergonómiai kötöttségét. Viszont a zajszűrés valamennyi fejhallgatónál egész hatékonynak bizonyult, belvárosi közlekedésben sokkal jobban lehetett telefonálni velük, mint mondjuk az Apple gyárilag mellékelt, nyitott rendszerű mikrofonos Earpod-jával. Ha úgy vesszük, a HD 2.20s és HD 2.30 már pusztán telefonos célra is jó befektetésnek számít, feltéve, ha hívás közben nem akarjuk közben a körülöttünk zajló eseményeket hallani.

A fejpántok rugalmasságának köszönhetően óvatos kifeszítéssel, hajlítással megoldhattuk, hogy csekélyebb legyen a kamrák oldalirányú nyomása. Általánosságban véve kb. fél óráig garantált a szokatlanul jó kényelem, ezután (fejtípusoktól is függ) előfordulhat, hogy kobakunk tetejét nyomni kezdi a fejpánt. Ilyenkor pár percnyi pihentetés megoldhatja a problémát. Szemüvegesek is bátran használhatják a Sennheiser belépő füleseit, amennyiben elfogadják a kb. félórányi használat után fellépő, enyhe nyomó érzést. Ilyenkor tanácsos levenni a fejhallgatót pár percre.

Hangminőség

Újfent bebizonyosodott, amit az elődöknél is tapasztaltunk, hogy nem érdemes a műszaki adatok alapján mérlegelni, mivel mindhárom fejhallgató alapvetően más jellegű hangot és hangszíneket produkál. Értelemszerűen a 2.10 teljesítménye számított legkevésbé kiemelkedőnek. Sőt, az ő hangját egyenesen középszerűnek találtuk, nem szólt kifejezetten kellemetlenül, de kiemelkedő tulajdonságokat sem próbált bevetni a finomabb reprodukció érdekében. Basszusa dinamikus, viszonylag markáns, de egykedvű, középső frekvenciái kicsit plasztikusak, magas frekvenciái pedig a vártnál élesebbek és gyakran akkor is tarkítják az összképet, amikor nincsen rájuk szükség. A HD 2.10 nyújtotta azt a hangot, amit egy laikus elvárhat egy általános fejhallgatótól, akár ezredforduló táján, akár 2016-ban gyártott termékről beszélünk.

A HD 2.20s már képes volt megadni azt, amire a HD 2.10 esetében csak vágyakoztunk. Kicsivel teltebb, energikusabb basszusokat keltett, illetve komplett térhatása teljesebb, tágasabb érzést adott. Magas frekvenciáiban még mindig ott lappangott a kistesónál tapasztalt egysíkúság, de nem akarta mindenáron sziszegésekkel terhelni a dobhártyánkat. Emellett a HD 2.20s közepei is felélénkültek, sokszor kellemes énekhangot kaptunk és több részletet is sikerült észrevenni, ahogy kibukkannak a basszusok hullámai közül. Ezt a fejhallgatót már szívesen vittük magunkkal az utcára, kellemes közepes hangerőn bármilyen zenét tudtunk rajta hallgatni. Persze, nem tudtunk szemet hunyni az ide-oda korrigált, színezett és egyengetett hangkép konzervatív egysége fölött, de a szakmai boncolgatást félretéve néha igenis jó volt elindítani egy pörgős Feed Me, Gramatik vagy Deadmau5 felvételt. A HD 2.20 hangja fiatalos, markáns, lendületes, főleg könnyűzenékhez ajánlott, és jól tűri a veszteségesen tömörített fájlokat is.

Eleinte úgy tűnt, hogy a 2.30 hangminősége alulmarad a HD 2.20s-ével szemben. A gyors oda-vissza cserélgetéseknél legalábbis tompábbnak, élettelennek, ködösnek tűnt a hófehér testvér. Valójában nem volt az, csak úgy tűnt, mivel kevésbé színezte a magas frekvenciákat. A HD 2.30 nem annyira akart belenyúlni a hangjelbe. Persze, ő sem nélkülözte a combos basszusokat, de közben a fényes szisszenések gyengédebbek lettek. Összességében ez a füles nyújtotta a legfinomabb, kellemesebb karaktert, függetlenül attól, hogy előadását még mindig nem neveznénk hifi minőségűnek. De egy mobiltelefonra kötve talán nem is az a cél, hogy natívan visszajátszott stúdió albumokat füleljünk, hanem hogy csak szóljon valami kellemes háttérzene, amíg átküzdjük magunkat a belvároson, beérünk a munkahelyre vagy iskolába.

Konklúzió

A Sennheiser "új 200-as" triója csinosabb, mint valaha, ettől függetlenül érzékeltette velünk sajátos, többnyire megbocsátható kompromisszumait. Ezek a fejhallgatók nem hifizésre lettek kifejlesztve, hanem a mobiletelefonhoz mellékelt, hónapok alatt elnyűhető "agybadugósok" helyettesítésére. Noha komfortszintjük nem tökéletes, saját kategóriájukat meghazudtoló kényelmet nyújtott a 2.20s és 2.30. A 2.10-et inkább csak hobbi felhasználásra tudjuk ajánlani azoknak, akik néha-néha elalvás előtt, vagy a buszon ülve meghallgatnák kedvenc előadójukat, vagy nem is annyira zenét, hanem inkább videókat, vagy hangoskönyvet fülelnének. A két nagyobb testvér egyértelműen jótékonyabb a hangkönyvtárunkkal, többet kihoz bármilyen zenei stílusból részletek és dinamika tekintetében is. Viszont olyannyira a saját szájízük szerint formálják a lejátszott fájlokat, hogy ettől inkább csak könnyűzenei, elektronikus műfajokhoz merjük őket ajánlani. Aki főleg akusztikus zenét hallgat, vagy egyszerűen több részletre, kiegyensúlyozottabb előadásra vágyik, annak érdemesebb a Sennheiser nagyobb típusai közt körülnézni. Ettől függetlenül a jó ár most is leegyszerűsítheti a vásárlók döntését, mivel a 2.20s és a 2.30 esetében nem csak fejhallgatót, hanem mikrofonos headsetet is kapunk az árért cserébe, a belépő kategóriához mérten lényegesen jobb stabilitással és zajszűrő képességgel.